Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)
1965-02-01 / 2-3. szám
Dr. Thiery Ákos: HALHATATLAN LÉLEK Az emigrációs sajtóban és beszédekben sokszor találkozom az aggodalommal: elpusztul a magyar lélek . . . A lélek Istentől jön és halhatatlan: féltése emberi kicsinyhitüség . . és szélvész csapott le a tóra, és megrémülének. És hozzá menvén felkelték őt mondván: Mester, elveszünk! Ő pedig felserken véin, megdorgálá a szelet és a víznek habjait; és lön csendesség. És mondá nékik: Hol a ti hitetek?” A lélek ellentéte a hétköznapi robotnak és mindennek, amibe az ember igásbaromként fogja be sajátmagát. Minden lépésben kiszámított harc az érvényesülésért; az arcizmok készentartása a helyes vigyorra, az alkalmas pillanatban, embertársak elgázolása, hogy hullahegyen váljon ki a váll a tömegből: önámító rabszolgaság. A harc végén, a “teljes siker” csúcspontján, egy lélektelen, eleven hulla őrülettel igyekszik kicicomázni a belsőleg üres igavonóját a hatalomnak: öl és gyilkol irigységében mindent, amiben az igazi lélek még csak egy morzsája is mosolyog feléje. Szegény. A lélek halhatatlan. A lélek az ember ünnepe. A reggeli harangszó, amint hajnalhasadásával életet önt a természet nyugalmába; a delelő nap harangszava, amint imára kulcsolja a földeken dolgozó kérges kezeket és Istenhez szólítja az alkotó ember gondolatát; az esti harangszó, amint puha kezekkel elsimítja a nap igyekvéseit és a teremtés urává koronázza az egyetlen lényt, akiben a nap nagy szimfóniája megérzésre és megértésre találhat: az embert. Az est nyugalma terjeng a természetben és mindenkiben lelket talál és ünneppé avatja a megtérést Ahhoz, Akitől kiindult. A másnap reggeli harangszó uj ünneplőket keres — és talál, nemzedékkel nemzedék után: örök, kicsiny emberektől független rendelés szerint. Mi emberek pedig annyira szeretnénk összeegyeztetni a két örök ellenlábast, a hétköznapot és a vasárnapot. Tulkicsiny edények vagyunk mi a lélek fenségének felfogására: hát megnyirbáljuk, feldaraboljuk a lelket, apró részecskéit kirakjuk a kirakatba, nézzük, és hívjuk az, embereket: gyertek, vegyetek ti is a leiekből, őrizzétek jól, el ne vesszen amig dolgaink után odajárunk. Nevet is adunk eme “magasztos feladat”-nak: “munkálkodás eszményekért”. Mikor értjük meg végre, hogy ez fából vaskarika, Istentől kapott értelmünk megcsúfolása, majmolása a “percemberkék” örökös foglalatoskodásainak? Egy eszményért dolgozni nem lehet, egy eszményt csak megélni lehet. A lélek egy életünket éltető és Istentől rendelt időben elemésztő láng, nem egy mécses, melybe szabályos időközökben olaj öntendő, óvandó erős léglökésektől, vásáron vehető és árért eladható . . . A nemzet szorgos munkásai ilyenkor leintenek: hogyne, természetesen, teljesen vallják nézetemet, ami a vallásos értelemben vett lelket illeti, dehát ugyebár a nemzet, a magyar lélek, az egy világi, politikai ügy, az a politikusok, diplomaták és fullajtárjaik “önzetlen” gondoskodását igényli . . . A magyar lélek nem világi ügy. A magyar lélek legmélyebb valójában ünnepi. Minden megnyilvánulása: az istentiszteletek és a világi alkalmak fénypompája éppúgy, mint mulatozása; az “ur” éppúgy mint a “hős” fogalma; a pénzharácsolás lenézése éppúgy mint a szabad alkotás felmagasztalása: egy elemezhetetlen, kirakatba nem állítható, csak átélhető ünnepiesség. Nyelvünk tanúsága szerint ünnep: id-пар, szent nap: kell-e még példa, mennyire egybefolyik a magyar és a keresztény lélek ? A kereszténység ismerte a katakombák csendes és fájdalmas idejét és a kereszteshadjáratok hőskorát: de mindenkor önmaga volt. Viselkedését a lélek alapmagatartása és az adott körülmények egymásratalálása vagy harca váltotta ki. Mártír vagy keresztesvitéz, falusi pap vagy hithirdető messze idegenben: sohasem ügyeskedett, hanem élt, élte a kereszténység ünnepét. És mindnyájunk közül talán csak a falusi papnak adatott meg csendes időkben, hogy lássa a lelket nőni az őt követő generációban; a többi életét áldozta és hitén kívül semmiből sem tudhatta, lesz-e követője? Ha a magyar lélek annyira megközelíti a kereszténység ideálját, reá is vonatkoznia kell Krisztusz jövendölésének: ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak. Évezredes szenvedéseink titka ez: a konkoly, amely közöttünk nőtt, és a tövis, amely kívülről akarja elfojtani a búzát. És a magyar nép 1
