Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)

1965-02-01 / 2-3. szám

— Alkkor ne búsuljon, lelkem; majd szól még.

Ida kisasszonynak újra könnyes lett a szeme.

— Nem, Andriska néni, — mondta sírástól remegő hangon, — sohasem szól már, vagy ha szól, az csak rossz lesz. Ne is vigasztaljon engem; belátom, akkor volt igaza, mikor figyelmeztetett rá, hogy engem se vesz el. Csak játszik velem, mint a többivel.

Andriska néni nyugtalanul izgett-mozgott a székén és gyorsan felelte:

— Egyik sem volt ám az olyan szép leány, mint maga, lelkem, Ida kisasszony.

— Nem ér az én szépségem semmit — felelte Ida kisasszony keserűen. — Ha ötezer forintom volna . . .

Ida kisasszony keservesen sírni kezdett és Andriska néni nem tudta megvigasztalni. Délután szomorúan ment el a kisasszony az iskolába és szomorúan jött haza. Este azonban térzene volt; ide szomorúan bár, de mégis kiment és innen megvigasztalódva, jókedvűen dúdolva jött haza, olyan jókedvűen, hogy Andriska néni, aki már lefeküdt, kiszólt hozzá és megkérdezte tőle, mi történt. Jézus Máriám, csak nem kérte meg . . .

— Nem, Andriska néni. Hanem beszéltem a barátjával, a patikussegéddel. Az azt mondta, hogy ha ötezer forintom volna, elvenne, de más leányt még egyszer annyiért sem venne el. Én úgy tetszem neki, hogy engem ötezerért is elvenne . . .

Andriska néni felült az ágyban és összefogta a barhent hálóréklijét.

— Hát, Ida kisasszony, lelkem — kérdezte tág szemmel, — hát van magának ötezer forintja?

Ida kisasszony elkomolyodott és leült az ágy szélére.

— Nincs, Mariska néni — felelte halkan, — hanem íróik Bódi bácsinak Kunszállásra.

— Ajaj — szólt Andriska néni savanya arccal.

Újra lefeküdt és eleresztette a barchent hálóréklijét. Ida kisasszony felállott az ágyról és hevesen járkált fel s le a szobában.

— írok neki — mondta bátran és hangosan.

— Fogalmazok egy gyönyörű levelet . . . Hogy ne álljon útjába a szivem boldogságának. Az nem elég, hogy taníttatott. Adja ki nekem ezt a pénzt. Minek tartogatja? Nem viheti a sírba magával . . .

Andriska néni megint felült és ismét összefogta a hálóréklit:

— Ezt ne irja meg neki, lelkem — mondta,

— öregember nem szereti, ha a halált juttatják eszébe.

— Hát ezt nem irom — mondta Ida kisaszszony. — Hanem egy gyönyörű levelet fogalmazok

neki.

Megfordult, bement a szobájába, leült és hajnalig fogalmazott. Másnap folytatta a fogalmazást, harmadnap letisztázta a levelet és felolvasta Andriska néninek, aki sirt a meghatottságtól, olyan gyönyörű volt a levél. Ugyanaznap még el is ment a levél Kunszállásra.

Harmadnap megjött a válasz. Bódi bácsi igen röviden irt. A kérést határozottan megtagadta; azt kérdezte, hogy vajon Ida kisasszony meg van-e bolondulva, hogy ilyen dolgokat csinál, majd még ki is tagadja az örökségből és egy vörös rézkrajcár nem sok, annyit sem hagy rá, hanem ami kis vagyona van, azt az eklézsiának hagyja.

Ida kisasszony fehérre vált arccal olvasta el a levelet és Andriska néni, aki aggódva, reménykedve, de remegve nézte amint felbontja és elolvassa a levelet, nem kérdezett tőle semmit, hanem szótlanul kiment a konyhába. Amikor újra bejött, akkor Ida kisasszony éppen gyufákat áztatott be a szép piros pohárba, amelyet a kredencről vett le és amelyen ez állott “Parádi emlék”.

Andriska néni olyant sikoltott, hogy Ida kisasszony majd elejtette a poharat. Utóbb a poharat mindenképpen dugdosni akarta, de már későn volt. Andriska néni odalépett hozzá, a drága parádi emléket kiragadta a kezéből és a nyitott ablakon át úgy vágta ki az udvarra, hogy csak úgy csörrent és ezer darabra tört szét.

Ida kisasszony ekkor keserves zokogásban tört ki. Andriska néni megállott vele szemben és rövid habozás után ő is keservesen simi kezdett, összeborultak, összecsókolóztak és Andriska néni a következő rövid vigasztaló beszédet mondta:

— A nyavalya ott törjön ki minden férfit, ahol van. Az egyik úgy ragaszkodik a pénzéhez, mintha csakugyan levihetné magával a föld alá ... a csontszivü, komisz paraszt. A másik meg csak pénzért akar elvenni egy ilyen szép leányt, az ilyen eleven gyönyörűséget, pedig már több harminc évesnél és pirosodik az orra a sok szesztől, amit lenyel . . .

Ida kisasszony sírva hallgatta ezt a szónoklatot, az utolsó mondatnál azonban felemelte a fejét.

— Az nen igaz, Andriska néni — mondta, — hogy az orra piros. Nem is piros.

— De bizony igaz — felelte Andriska néni harciasán, — meg a lába is görbe.

— Az a lovaglástól van — felelte Ida kisasz- S'Zony sírva — és milyen szépen ül a lovon.

15