Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)

1965-02-01 / 2-3. szám

— Hát, lelekem — felelte Andriska néni mérgesen, — a katonatisztek még szebben ülnek, azért nem iszik értük mindjárt gyufát az ember.

Ida kisasszony szótlanul sirt egy ideig és amikor Andriska néni megint vigasztalni kezdte, akkor két keze közé fogta a fejét és. jajgatva mondta:

—Én megölöm magamat, Andriska néni, én elemésztem magamat, ha nem lehetek az övé.

Andriska néni a vigasztalásnak minden eszközével megpróbálkozott, de semmi sem használt. Végre is abban egyezett ki a mindenáron meghalni akaró Ida kisasszony, hogy legalább vár egy darabig . . . mondjuk egy fél évig . . . vagy legalább három hónapig ... ha azalatt nem történik semmi, megfontolhatja, csakugyan meg kell-e halnia.

■Ezen a napon Ida kisasszony nem is akart az ablakhoz ülni. Amikor azonban az utcáról behallaszott a szobába a szürke ló szapora ügetése, akkor mégis odarohant az ablakhoz. A szeme könynyes volt még.

— Jó napot, Ida kisasszony.

— Jó napot, Jovanovics ur.

— Rosszkedvűnek látszik, Ida kisasszony. Tán valami rossz hirt kapott?

— Igen . . . Jovanovics ur . . . rossz . . . hirt . . . kaptam . . .

Jovanovics ur, aki barátja, a patikussegéd révén tudott a Bódi bácsihoz intézendő levélről, még feljebb tolta a fején a hetyke kalapját, könnyedén megvakarta a fejét és mélabusan mondta:

— Haj, haj!

Aztán hallgatás jött.

— No, csókolom a kis kezét, Ida kissasszony.

— Isten vele, Jovanovics ur . . .

A szürke ló elügetett, Ida kisasszony pedig félőrülten rohant be a lakásba és Andriska néni alig tudta kezéből kicsavarni a konyhakést, amellyel véget akart vetni az életének. Igen szomorú napok jöttek. Ida kisasszony délben az ablaknál ült ugyan még, de az utolsó őszi térzenékre már ki sem ment, állandóan a halál gondolatával foglalkozott és éjszakánként búcsúleveleket fogalmazott a tiszttartóhoz. Andriska néni kést, gyufát, mindent elzárva tartott, de ez sem volt elég; Ida kisasszonyt állandóan őrizni is kellett, mert Andriska néni a fehérneműi között hosszú, erős kötelet fedezett fel egy napon, amely kötél nyilvánvalóan öngyilkossági terveket szolgált.

— Ida kisasszony — mondta Andriska néni neki, — nem érdemli meg az az ember . . .

— Én szeretem, Andriska néni, én szeretem . . . Meg kell énnekem halnom . . .

Nem lehetett vele bírni. Andriska néni mármár belefáradt a küzdelembe és egyszer-kétszer már a temetés képe is fölbukkant a lelki szemei előtt — gyönyörűséges temetés lenne . . . ezüstös koporsó, fiatal legények vinnék . . . itt volna az egész falu, — amikor egy hűvös őszi napon sárga bricska állott meg a ház előtt. A sárga bricskáról porköpenyes, cvikkeres ur szállott le és Ida kisasszonyt kereste.

— Az iskolában van, kérem — mondta Andriska néni. — Átszalajtok érte.

— Igen — mondta a cvikkeres, — én Weiszberger doktor vagyok, Kunszállásról . . . Szeretnék minél előbb indulni hazafelé.

Andriska néni sietve szalajtatta át a kis cselédjét az iskolába és bekalauzolta a cvikkeres urat az utcai szobába. Csakhamar megjelent Ida kisasszony és Andriska néni aggódva és dobogó szívvel hallgatózott a konyhában, hátha hallhatna valamit a beszélgetésükből.

Nem hallott semmit. Egy félóra múlva azonban a cvikkeres ur kijött, az Ida kisasszony kíséretében kiment a bricskához, fölült és elhajtatott. Ida kisasszony pedig megfordult és kipirult arccal, kibomlott hajjal, kitárt karral futott vissza а konyhába. Itt átölelte Andriska nénit és ujjongva, forogva, táncolva, mámorosán énekelte:

— Meghalt Bódi bácsi . . . meghalt Bódi bácsi .. . Andriska néni, meghalt Bódi bácsi . . .

Andriska néni kibontakozott a forgásból és megrendülve nézett Ida kisasszonyra. A legfontosabb kérdést nem merte föltenni. Óvatosan, elálló lélegzettel kérdezte tehát:

— Ez volt a doktora ?

Ida kisasszonnyal nem lehetett 'bírni. Megint táncba vitte Andriska nénit és a sebes forgás közepette énekelte:

— Dehogy, Andriska néni ... Az ügyvédje. Ma reggel halt meg; az ügyvéd rögtön áthajtatott hozzám, ón vagyok az egyetlen örököse, van ott ötvenezer forint is, az ingóságokkal hetvenezer is . . .

Bent voltak az utcai szobában. Andriska néni leült egy székre és elálló lélegzettel, némán nézett Ida kisasszonyra.

— Hetvenezer forint! — mondta szédülve.

— Hetvenezer — lehelte Ida kisasszony ujjongva, — senki sem hitte volna, de az ügyvéd tudja . . .

— Hetvenezer forint — mondta Andriska né-16