Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)

1965-02-01 / 2-3. szám

megtudd, kivel állsz szemben. Arm pedig még a Fisher bácsi is meg tudott tanitani, hogy hogyan kell mondani azt, hogy magyar. Most a cilinderes barátom csupa fül, én pedig vártam egy kicsit, hogy jól kiélvezzem a helyzetet. Kacsintottam is egyet, megigazítottam a cigarettát a számban s büszkén, öntudatosan, mintha szavaltam volna, tökéletes jó angolsággal kivágtam:

— “Hungry!”

Barátomnak tátva maradt a szája. Könnyes lett a szeme is. Úgy nézett rám, mint aki olyan kijelentést vesz tudomásul, ami mélyen a lelke tövéig meghatja.

Én pedig büszke voltam. No, most megadtam neki; szégyelheted magad, te hidegvérű ánglius, hogy ezt magadtól nem találtad ki. Uj barátot szereztem hazámnak. Ezért igazi dicséretet érdemiek ki magamnak Temesy Győzőtől. — Erre ugyan nem került sor, mert mire este hazavánszorogtam a közös szállásra, egy szót se tudtam beszélni. Nagy csomagot cipeltem, a hasam félreállott és tarkómban a tengeri-betegség tünetei kezdtek egyre észrevehetőbben uralomra jutni.

Az történt ugyanis, hogy amikor kísérőm első meghatottságát leküzdötte, átkarolt és bevitt az első cukrászdába. Habos kávéval kezdte s ahányféle tészta csak volt, mindegyikből ennem kellett. A végén meg fagylalttal is meg kellett birkóznom; kitömtem derékszíjam minden fölösleges lukát. A csomagot a csapat fogyasztotta el. Hónapokig nem tudtam édességre még csak ránézni sem. Ez volt az utolsó napunk Londonban. Másnap útnak indultunk hazafelé. A nap gyönyörűen sütött, amikor átkeltünk a csatornán. Én voltam az egyetlen tengeri beteg a hajon. A vonaton pedig miég vonatbetegséget is kaptam.

Azóta még kétszer voltam Londonban. A kiscukrászdát mindig meglátogattam. Telenakattam tányéromat süteménnyel, de bosszúból otthagytam. Csak egy pohár vizet ittam meg Frankenstein barátom egészségére.

❖

AKADÁLY

— Az Istenért, tűzoltó ur, mentse meg az uramat . . .

— Nem lehet asszonyom, az ajtón egy cédula van, hogy délelőtt 10 óra előtt ne keltsük fel . . .

14

Biró Lajos:

IDA KISASSZONY

Ida kisasszony sietett haza az iskolából. Mikor a Piac téren áthaladt, delet kezdtek harangozni és erre még jobban sietett: szinte szaladni kezdett.

Lihegve érkezett meg haza és már az udvarról kiáltotta aggódva befelé:

— Andriska néni, nem késem el?

Andriska néni a konyhában foglalatoskodott

és sietett megnyugtató válasszal szolgálni:

—Nem, lelkem, nem késett el.

Ida kisasszony átsietett a konyhán és bement az utcai szobába; ott az ablakhoz ült, de még jó öt percbe telt, mig az országút felől lódobogás hallatszott és egy sárga porfelhőből szürke lován kibontakozott a tiszttartó ur. A szürke ló szapora ügetése meglassubbodott, a ló átjött az alacsony árkon és a tiszttartó ur hátratolta barna fején a hetyke kalapot. Ez volt a köszönése.

— Jó napot, Ida kisasszony.

— Jó napot, Jovanovics ur.

— Hogy van ma, Ida kisasszony?

— Köszönöm, jól, Jovanovics ur.

— Hát kapok-e ma virágot, Ida kisasszony?

— Kap, Jovanovics ur.

Ida kisasszony kinyújtott az ablakon egypár szál begóniát, a tiszttartó ur a begóniával együtt a kezét is megszorította egy kicsit, a virágot hetyke kalapja mellé tűzte és ezt mondta:

— Csókolom a Ids kezét, Ida kisasszony.

Erre hallgatás jött. Ida kisasszony lesütötte a

szemét; hevesen vert a szive és érezte, hogy még a rendesnél is sokkal pirosabb. A tiszttartó azonban igy szólt:

— No, megyek ebédelni. Csókolom a szép kezét, Ida kisasszony.

— Isten vele, Jovanovics ur -r- rebegte Ida

kisasszony.

A szürke átment az árkon, a lépésből ügetés lett és ló és lovas csakhamar eltűnt egy sárga porfelhőben. Ida kisasszony kinézett még egy kicsit a poros utcára, lassan könnyes lett a szeme, azután sóhajtott, felállott és bement ebédelni.

Ebéd alatt hosszabb ideig hallgatott, mint ahogyan a mindennapos találkozás után szokta, úgyhogy Andriska néni végre gyanakodva kérdezte meg tőle:

— Mondott talán valamit?

— Nem, semmit se . . .