Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)
1965-02-01 / 2-3. szám
re, valami kis piszkot a körmöm alatt s attól feltétlenül még London előtt meg akartam szabadulni, teleszájjal odakérdeztem az egyik matróz felé, hogy hol van a W. C.; én úgy mondtam, hogy Dábeljuszi! Nem hittem volna, hogy már az A.B.C. is bajt okozhat angol felségterületen. — A kapitányt történetesen William C. Cranfordnak hívták s a matróz útmutatására egyenesen az ő kabinjába léptem be. Már késő volt. A kapitánynak uniformist kellett váltania. Kikötés után tökéletesen megismertük a doveri pályaudvart, az összes raktárházakkal együtt, miközben londoni vonatunkat kerestük. Annyi volt a ki- s bejárat és a portások olyan értelmetlenül beszéltek angolul, hogy kétszer még a hajóra is visszaszálltunk. Londonban pedig mindig azt néztük meg, amit másnap kellett volna megtekintenünk s másnap azt, amit előző nap elmulasztottunk. A londoniak teljesen összezavartak mindent. Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy ezt bosszúból teszik, mivel négy évvel azelőtt még ellenségek voltunk. Mindig akkor kellett a földalattira szánnunk, amikor a drótkötél nem volt velünk, a British Múzeumot pedig orrcsipesz nélkül néztük meg. De nem lett belőle semmi baj. Csak amikor már haza kellett volna mennünk, a sok teremben annyira szétszóródtunk, hogy az őrök lezárták a kijáratokat és megszólaltatták a vészcsengőt s átfésülték az egész múzeumot, de igy sem került elő még a fele csapat sem. A riadó miatt többen megijedtek: egyiptomi vázákban kerestek menedéket, vagy üres koporsókba bújtak és ott aludtak. Az őrök többször is elhaladtak mellettük, de egyiptomi gyerekeknek nézték őket és nem akarták zavarni túlvilág! nyugalmukat. Igen közel jártunk már a szellemek órájához, mikor végre hazavergődtünk. A British Muzeum őreinek pedig ekkor fizettek először túlórapénzt. Tellett a háborús jóvátételből, amit akkor fizettünk Angliának. Gyorsan bekentük még a nyakunkat vámpirkrémmel és nyugovóra tértünk. Amikor a második hét végén vezetőink úgy látták, hogy most már semmi baj nem érhet, ha egyenként szabadítanak rá bennünket London városára, szabad délutánt kaptunk. Mindenki oda mehetett, ahová akart, illetve ahová a jóindulatú londoniak majd irányítani fogják. Most aztán csak a nyelvtudás segít, gondoltam magamban, s megtömtem a zsebem cigarettával. Az veszek majd az ajkaim közé, ha kérdeznek s azzal a számban kérdezek magam is. így indultam el a számos utcán keresztül felfedező utamra. Már az első sarkon beleütköztem azonban egy jólöltözött angol urba, akinek majd levertem a cilinderét. Akkoriban még sokan viseltek cilindert Londonban, esküvőjükről való megemlékezésül. A fiákkerosoknak pedig hozzátartozott az egyenruhájához. Csak az lehetett Londonban flákkaros, aki nős volt. Ez az ur aztán nem ment le a sarkamról. Fordulhattam amerre csak akartam; ő mindenhová követett. Fantáziámat megmérgezte a sok Frankenstein história: csak azt vártam, hogy majd egyszerre csak ködösít és akkor végem van. Üvölthetek majd mint egy farkas és szívhatom a vért csinos londoni kisasszonyok nyakából. Pont ez hiányzott; már rendőrhöz akartam fordulni, hogy jó angolságommal elmondhassam neki a gyanúmat, mikor az ismeretlen ur az egyik utca sarkon megrántotta a karomat s igy mentett meg attól, hogy gépkocsi elé kerüljek. No ez legalább egy barátságos Frankenstein — véltem — s izgalmamban rávicsorogtam. Egyelőre nem látszott rajta semmiféle rossz szándék és beszélgetésbe kezdett. Miután szavát nem értettem, elő sem kellett vennem cigarettát. Egyik kezemet azonban a biztonság okából készenlétben tartottam a zsebemben, hogy amikor megértem majd az első kérdést, előkaphassam a cigarettámat és tökéletes angolsággal válaszolhassak. A bosszúság kerülgetett már, olyan idegessé tett érthetetlen angolságával. Szidtam magamban Fisher bácsit, a háborút! Végre itt egy angol, aki barátságos is, beszédes is — és én képtelen vagyok vele értekezni. Bemutatkozni ugyan elfelejtett, de lehet, hogy erre megvan az oka; a Frankenstein név még suttogva sem hangzik jól. Csupa fül voltam már. Ha legalább egy szavát érteném! Annyi utcát bejártunk már, hogy akár újra kezdhettük volna élőiről. Talán nem is volt már több Londonban. Végre aztán hallottam egy szót, amit megértettem. Villámgyorsan előkaptam egy cigarettát, másik kezemmel pedig hirtelen mozdulatot tettem, hogy elhallgattassam kedves kísérőmet, nehogy szavát felejtse. Éppen most hajolt közelebb hozzám, úgyhogy majdnem szájon vertem. A szó, amit valahogyan megértettem úgy hangzott; nésn. Villámgyorsan váltottam: nation, náció. És már tudtam, hogy azt kérdezi tőlem, hogy miféle nemzetbei vagyok? Gondoltam ugyan arra is, hogy most talán különböző nemzetiségű vámpírokat gyűjtenek, de már csak hazafiságom. is arra nevelt, hogy fajtámat soha ne tagadjam meg. No, gondoltam, itt az ideje komám, hogy 13
