Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)

1965-04-01 / 4-7. szám

bácsi meg rosszkedvű. Az a mély ránc a homloka közepén mégegyszer olyan mély volt.

Helén kisasszony is mintha halvány és nyugtalan lett volna. Mariska váltig kérte, hogy ne haragudjon rá, pedig nem haragudott, csak sajnálta a nénit. Minduntalan a kezét csókolgatta. Aznap nem volt lecke, nem volt tanulás, nem volt séta. Nagypénteken szokott olyan csöndes lenni a ház, de még akkor se olyan igazán szomorú.

Napokig tartott ez a böjti hangulat, amikor egy reggel, éppen amikor megreggeliztünk, valaki benyitott.

Sose felejtsem el, ami akkor történt. A néni olyat sikoltott, hogy azt hittem, belehal, s rohanvást rohant ahhoz a valakihez. Átölelte, szorongatta, sirt. — Mariska elkiáltotta magát: Dezső, Dezsőké! és az asztal tetején ugrott keresztül, hogy hamarabb ott lehessen ő is. A bácsi összeszoritotta a száját, de láttam, hogy könnyezik. Helén kisasszony esudálkozva nézte ezt a különös jelenetet és mintha azt leste volna, hol van rá nagyobb szükség.

Egy szó, mint száz: Dezső, a tékozló fiú, megjött. Betoppant. Itt volt.

Akárhogy történt, akármint eszelte ki, ezen változtatni nem lehetett. Hiába mondta volt a bácsi, hogy “agyonütöm”, — nem ütötte agyon. Egy napig nem szólt hozzá, de már másnap maga elé hivta, ki a parkba.

Én ott bujkáltam a bokrok közt, csiga-foigát meg cinéért kerestem; akarva nem akarva hallanom kellett, mit mondott.

— Isten neki, kezdj itthon uj életet; próbáld jóvátenni a keserű multat. Nem tudom, hogy bírja el a lelkiismereted. Én, mint apád, meghozom azt az áldozatot, hogy visszaveszlek. De a lelkeden ott marad, hogy tönkre tettél egy életet, világcsufjává tettél valakit örökre.

Arrább mentek s a többit nem hallhattam. Örültem is. Nyugtalanított, hogy észrevesznek s még azt hiszik, szándékosan leskelődöm. Mindazonáltal sok minden kidomborodott előttem ezek kapcsán. Ha nem tudtam elég hamar elaludni, vagy ha magamban bócorogtam a pusztán: mindig a Dezső múltja forgott az eszemben. Az, hogy valakit világcsufjává tett.

Ezt az egyet nem tudtam elfeledni.

Mariskát pótolták a pusztai gyerekek, akikkel együtt vadóckodtam. Csak délben, meg este kerültem elő, rendesen olyankor, amikor a tanítási időnek vége volt. Akkor mindig újra tapasztaltam, mennyire szeretik Helén kisasszonyt, aki olyan volt

már a házban, mintha mindnyájunk őrangyala lett volna. A néni mindig ott akarta érezni maga mellett; a bácsi veszekedett is vele: “ugyan ne foglald le egészen; . . . jöjjön gyermekem, csak úgy, mint otthon ...” — Mariska folyvást rajta lógott. És ó lám! még Dezső is! . . . a “jómadár”!, a “gazember”!, stb., ahogy a bácsi beszélt róla; — ő is Helén mellett szeretett volna élni-halni. Én nekem legalább ez a leküzdhetetlen érzésem volt, amikor láttam, hogyan próbál közelebb jutni a kisasszonyhoz.

Különben csendes fiatal ember volt, aki nem sok vizet zavart. Hogy is tehetett ez valakit világcsufjává, holott olyan mamlasz? Ezt persze csak magamban gondoltam. De következetesen gondoltam, valahányszor Helén kisasszony mellé settenkedett. Más talán nem is vette észre; de én izgultam miatta. Gyűlölni kezdtem titokban, ezekért a rejtett tolakodásokért. Mert meglestem, — nem tagadom, meglestem, hogy amikor véletlenül tehette, megérintette a kezét, a ruháját. Jobban esett neki, ha legalább a köténykéje csücskéhez nyúlhatott. S ha reggel találkoztak, vagy ha este elváltak, mindig olyan soká fogta a kezét, hogy annak hossza, vége nem volt. Néha olyan mérges lettem emiatt, hogy el kellett rohannom. Aztán megint visszasiettem s nem engedtem, hogy magokra legyenek. Irigy voltam Dezsőre. Valósággal féltettem tőle Helén kisasszonyt.

Ez a bolond érzés ellenállhatatlanul elhatalmasodott bennem. Már nem rösteltem, hogy kémkedjek. Amióta egyszer azon kaptam rajta Dezsőt, hogy a mi Szüzmária arcú szentünknek kezet csókol, mindent feltettem róla. Háborgott bennem mindaz, amit Teréz mondott volt, s amit a bokrok közt bujkálásomban hallottam a bácsi szájából. Zűrzavaros képzeletemmel kiegészítettem, amit nem értettem; s végül úgy állott előttem Dezső, mint egy betörő, mint valami alattomos gonosztevő, akinek minden lépésére vigyázni kell.

Majdhogy bele nem betegedtem abba a meggyőződésembe, amit senkivel se mertem közölni. Hisz’ bizonyítékok nélkül kinevettek volna. Egyszer már azt is terveztem, hogy magának Helén kisasszonynak fedezem fel gyanúmat; de amikor az a nyugodt kék szempár kérdőleg fordult hozzám, torkomon akadt a szó.

Nem tudom, mi lett volna a vége, ha egyszer, úgy szeptember derekán, a Dezső hazakerülésének a hatodik hetében, az isteni gondviselés csudálatos módon bele nem avatkozik nagy töprengésembe.

Együtt ültünk az ebédlőben, ahol épen ozson-44