Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)
1965-04-01 / 4-7. szám
Bársony István: HELEN KISASSZONY Kis fiú voltam, amikor Helén kisasszony a “Virágos pusztám” került, Hemády bácsiékhoz. Én akkor vakáción voltam Hernády bácsinál, aki nagyon jó, de egy kicsit szigorú ember volt. A homloka közepén mindig mély ránc vonult függélyesen; s a felesége, az áldott jó Ida néni, azt a ráncot sehogy sem tudta egészen elsimitani. Pedig eleget próbálta. Hemády bácsi néha tűrte a simogatását s még tán jól is esett neki. De az is megesett, hogy hirtelen felpattant s azt mondta: eh! — és elment; ki, a gazdaságba. Ida néni ilyenkor titokban egy könnyet törölt ki a szeméből. Amikor Helén kisasszony megjött, mindenki örült. Mariska mellé “szegődtették” nevelőnőnek. Mariska a Hemádyék leánya volt s a bácsi azt mondta, hogy most van a “bakfis-korhan”. Gyakran kötekedett a “fruskával”, aki néha nagy leány próbált lenni; pedig alig múlhatott tizenhárom éves. Én annyi sem voltam; de azért Mariska szívesen játszott velem. Csak olyat szeretett játszani, ami fiús volt és ahhoz én értettem jobban. Nagyszerű bigéket faragtam neki, s aztán együtt másztunk a fára, madárfészek után. Ebből sejteni lehet, hogy igaza volt Ida néninek, aki így szólott Hernády bácsihoz: “Apus, én már nem bírok Mariskával; okvetlenül kell melléje valaki, addig is, amig megint fel nem kerül az intézetbe.” így jutott a házhoz Helén kisasszony, valami ajánlás folytán. Ott voltam, amikor megérkezett, és mondhatom, már az első percben nagyon megszerettem. Sohasem láttam olyan szelíd, jóságos, szüzmáriás arcot. A haja olyan volt, mint az árvalányhaj, s a szemében ibolya nyílott. Szemérmes volt, mint a vadrózsa és látszott rajta, hogy mindenképen bátor igyekszik lenni. Ettől kezdve az én dolgom egy kicsit rosszabb lett, mert Mariska, mintha kicserélték volna, teljesen megváltozott. Már nem kellettek neki a fiús játékok. Csak Helén kisasszonyért élt-halt. Az a két ibolyaszem úgy uralkodott rajta, mintha megbüvölte volna. Egyébiránt nemcsak ő rajta. Három nap se telt s Ida néni már ilyen megjegyzéseket tett: — “ezt a leányt az Isten küldte hozzánk!” — “valóságos csuda, hogy mit müvei ez a Helén a mi Mariskánkkal!” — “olyan nekem ez a Helén, mintha a tulajdon leányom volna; jobban akkor se szerethetném.” A bácsi eleinte ümmögö-hümmögött; de jókedvűen cselekedte. Ha Helént meglátta, mosolygott. Néha az arcát is megsimogatta. S olyan gyöngéden biztatta, hogy még engem is meglepett: “csak úgy, mint othon, gyermekem . . .” Annyi bizonyos, hogy szebb volt a puszta, amióta Helén kisasszony ott volt, akinek mindenki örült és kedvezett. Hanem ez a gyöngyélet nem tartott sokáig. Egyszer, amikor este a mezőről megjöttünk, Ida nénit sápadtnak és zavartnak láttam. Hallottam, amikor azt mondta a bácsinak: apus, légy irgalmas, — olvasd el ezt a levelet. A bácsi toppantott, amikor a levelet meglátta, s úgy elkapta a kezét, mintha attól félne, hogy megégeti magát, ha hozzá nyúl. Ida néni könnyes szemmel nézett rá s összetette a kezét. Könyörögve ismételte: apus! A bácsi azt mondta: eh! — és elvette a levelet. Amikor elolvasta, elkezdett latinul káromkodni. De magyarul folytatta. Ebadta gazembere! A jó madár! . . . hm! . . . hát mégis ez a vége! . . . hát mégis! . . . agyonütöm! . . . És bevonult a szobájába. Ida néni oda is utána ment. Az öreg Teréz, az Ida néni hü cselédje ott motoszkált a folyosón. Nem bírtam a kíváncsiságommal, megkérdeztem tőle: Teréz, ki az a gazember? Teréz hüledezett. Jézusnak szent lelke, hát maga hallotta? Mit avatkozik maga ilyesmibe? Nem magának való arról tudni. Addig szörnyülködött, hogy megint belekezdett. Nyilván neki is jól esett, hogy beszélhet valakinek arról, ami a szivét nyomta. — Mit ért maga ahhoz ? Maga nem ösmeri Dezső urfit. Aki világgá ment. De hogy miért, ahhoz magának semmi köze nincsen. Azt maga nem is érti. Egy leány miatt ment el. Már úgy volt, hogy nem is látjuk többet, ámbár a mamájának irt egyszer-másszor. Ha még ez se lett vón’, szegény ténsasszonyom kisírta vón’ a szemét . . . Nohát most megint irt. Azt irta, hogy már hazajönne, mert csak úgy van már, egymagában. De mit ért maga ehhez? Mit faggat maga engem? Ugyan menjen az ifiur dolgára. El is mentem. De nagyon zavart volt az én fiatal elmém. Egész éjjel nem tudtam aludni, s másnap reggel láttam, hogy a néni szeme vörös, a 43
