Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)

1964-07-01 / 1. szám

minket tegyenek szentté, hanem hogy nemzetünket böcsülje meg érdeme szerint a nyugati keresztény világ, erről volt szó! Ezt a célt szolgálta minden kardcsapás és minden csákányütés, amit tett a kezem! Ezért épittetém tucatjával a templomokat, azért gyüjtém halomra bennök a tálján papokat s a sváb lovag-urakat, ezért védtem fegyverrel őket tulajdon népem ellen, egyedül csak ezért! Igazad van húgom! Mink áJlottuk a kötést s a fizetség elmaradt! Ma dúlt honában magára hagyva vivődik a magyar társtalanul kallódik Nyugat országutjain s nyomorult sorsát részvétlenül bámulja a kalmár csőcselék, mely pajzsom árnyékában növekedett naggyá! Görcsbe szorul az öklöm s csak néznem kell tétlenül ideföntről nap-nap után, miként ócsárolja bajnok-népemet a sok gyáva csikasz, ki anyja pendelye mögé bujt, amikor helyt kellett állam a keresztért s hagyta egymagában vérzeni a magyart, hogy belerúgjon, mint megunt cselédbe, midőn vérvesztetten kidőlt! Veri a mellét ma nagy hangon sok céda ribanc, dölyfösen gagyog nyugati kultúráról, lenézi s barbárnak mondja ma is a magyart. Vajha mi lett volna, ha nem áll vala karddal a kezében őrt gyepűjén a magyar? Hol lenne ma az a hires nyugati kultúra, melyet dölyfösen dörgöl orrunk alá ma minden tejfelesszáju piperkőc s hol lenne Róma keresztje, ha István Ur nem állít gátat a viharnak, ha én elfogadom a kun szövetséget s lerohanom egyesült hadakkal a talián földet? Ha Béla öcsém kezet fog Dzsingisz Kánnal s végig dúlja velők álmos Európát? Ha Corvinus a törökkel egyesülvén nekiereszti fekete hadát a parókafejü sváb hercegecskéknek. — Vajh milyen nyelven dicsérnék ma az Urat a tengerek partján s Róma keresztjének lenne-e még nyoma valahol? Ej, eburafakó! Csak egyszer markolhatna még csákányt a kezem! Tudnám most már, hova üssek vele!

— Ez pártütés! — rémüldözött Erzsébet — nem rettegsz, hogy fülébe jut az Urnák ... ?

— Bárcsak oda jutna! — vetette föl László a fejét. -— Nem titok ez! Hadd tudja meg végre magyarlak dolgát! A sok mezítlábas szemforgatótól nem is juthat eleibe az egyenes beszéd!

Erzsébet keresztet vetett, Margit szólani akart éppen, de ebben a percben meglebbent a medvebőr s az ágyasház ajtajában ott állt őszen és szakállason István király s mögötte Imre herceg. Az agg király szeme kutatva járta sorra magyari szentek arcát, nézése aggodalmas volt és szomorú.

—' Ingerült szót hallottam szádból az előbb, szeretett rokon — fordult Lászlóhoz és szemöldökei szigorúra rándultak. — Miért nem fékezed indulataidat böjttel és önsanyargatással?

László király hatalmas mellén megfeszült a páncéling. Hangja remegett az erőlködéstől, hogy csöndesebbre fogja feltörő szavait.

— Bőjtöl eleget népem odalent és sanyargattatásban sem lelhetsz hiányt, király. Magyarok dolga őrli bennem a keserűséget s magyarok dolga ma gonosz dolog. Isten s ember előtt!

Bánat futotta el az ősz király szemét. Sóhajtva lépett előre. Erzsébet térdet hajtott, ahogy nyugati udvarokban dívott annak idején. Margit csak a fejével bókolt, mint aki Árpád vériből való s magyar.

— Magyariak dolga bizony rosszul áll — sóhajtott István király s a hangja csüggedt volt és öreg.

Margit fölvetette a fejét s előbbre lépett.

— Engedelmeddel kérdenék tőled valamit, Király ur!

— Szólj!

■— így szólott-e az egyesség Nyugattal? Hogy láncos ebe legyen a magyar svábnak, taljánnak, francuznak, miegyébnek? Ki, ha mások palotájának őrzésében fogait veszti, szemétre vettessék s minden jöttment ripőknek gunyjára legyen? így volt-e az alku, Király ur?

Az agg király szeme nyugtalanul rebbent.

—' Keményen szólasz, Margit. ..

Ekkor előre dobbant László. Szeme sötéten villant.

— Ezt kérdem tőled én is, István apánk! így szólott-e a kötés? Hogy Pannóniától a székely gyepűig jajszótól legyen hangos az éj meg a nappal s a kegyes Nyugat kóccal tömje fülét, hogy ne kelljen hallania meggyötört magyarok sikolyát? Hogy kik szólani mernek e népért, mint űzött farkasok bujkáljanak Nyugat vadonjaiban s hálás védettjeink még almot se vessenek oda nekik, hogy vackot tudhassanak maguknak valamely árok fenekén? Hogy pallosunk árnyéka pohosra hizlaljon sok idegen fattyat, ki rúgással fizesse vissza majdan a védelem bérét? így volt-e az alku?

István király lehajtotta a fejét. Homlokára gondok ráncai gyűltek.

— Nem igy volt, László, nem igy.

— Úgy volt-e az alku, hogy korbáccsal verjük be népünket az idegen igába, hadd huzza jámborul nyugati urak szekerét s ha kidöglik, félre rúgják az útból s ne is ismerjék maguk közül valónak? így volt-é az alku?

— Nem igy volt László, nem igy. Tudod te is.

— Akkor miért, István apánk? Akkor miért? — sikoltott föl Margit — avagy az Ur, aki mindent tud, nem tudja ezt? Az Ur, aki mindent lát, nem látja magyariak baját?

Az agg király arcát szomorúság felhőzte, amikor végignézett Lászlón és Margiton.

— Gyermekeim, ezek a kérdések fölsajdultak már bennem is, ezerszer. Bőjtöltem és ostoroztam magam, hogy látásom megtisztuljon s megismerhessem az Urnák szándékát. Hiába volt minden. S egyebet nem tehettem.

Az ősz fej lehanyatlott. Margit arcán végiggördült egy könnycsepp. Erzsébet sóhajtott.

8