Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1964-07-01 / 1. szám
Wass Albert: SZENTEK ZENDÜLÉSE Ott állottak a palotásházban, magyari szentek. László király páncélos lépte csörrent a padlón, ahogy indulatosan járkált föl és alá. Margit a szigeti apácák fehér köntösében egyenesen állott és keményen s úgy nézett Erzsébetre. — Márpedig énelőttem előbbre való az a magyar, aki a nyomorúságban is kitart hazája mellett mondotta szigorú, csengő hangon — mint az, aki svábok kegyét keresi idegenben! — Nincs igazad — tüzelt Erzsébet — előbbrevaló az, ki hűséggel tartá a szövetséget, mit mink köténk Nyugattal, semmint az, aki eladá lelkét a pogánynak! — László! — Mi bajotok megint? -— horkant föl a páncélos bajnok s megállt a két asszony előtt. — Tégy igazságot, — emelte föl Margit a hangját — melyik magyar előbbrevaló magyar: aki otthon maradt, vagy aki elmenekült? —- Aki ott halt meg a Kárpátok gerincén, fegyverrel a kezében, az előbbrevaló —• mordult villogó szemmel a király — a többi, az mind semmire se való .. .! — De aki mégis életben maradott, — vetette ellen Erzsébet —- annak az volt a kötelessége, hogy tartsa a szövetséget a némettel, amit mi kötöttünk! — Műnk a némettel semmiféle szövetséget nem kötöttünk, húgom — utasította rendre László király szigorúan húzott szemmel Erzsébetet — műnk Nyugattal kötöttünk szövetséget, meg a kereszténységgel. — De ebben a német is benne foglaltatik! — Semmivel sem inkább, mint a mi nemzetünk! Mit áldozott a német a kereszténységért? Semmit, a magyarhoz mérten!-— S műnk mire mentünk vajon a sok áldozattal — szólt közbe Margit élesen — utak árkába került a népünk, Árpád Ur földje ebek prédája lett! Ideje lenne számot vetni ezzel, László bátyám. Hogy igy gondoltuk-é? A király arca elsötétedett. Szálfa alakja meggörnyedt, néhány pillanatig némán nézte maga előtt a padlót, aztán szótlanul elfordult és tovább dübörgött súlyos lépteivel, egyik ablaktól a másikig, oda s vissza. — Mi értelme ennek a beszédnek — jegyezte meg Erzsébet halkan — választottunk Kelet s Nyugat között s Nyugatot választottuk. Kész. A többi az Atya Ur dolga volt. — Ezer kun koponya! — csattant föl a király —de hátha rosszul választottunk?! Hát nem úgy főst minden odalent, mintha műnk tévesztettük volna el a dolgot annak idején s élet helyett a halál felé indítót tűk el a reánk bizott népet? — De László ...! — Én, én! — döngette meg boltozatos mellét a marcona hadfi — én magam, ki ezernél több kunnak vertem bé csákánnyal a fejét, én kérdem magamot: mi lett volna vajh’ ha annak idejében fordítva verekszem s kunok feje helyett németek s taljánok sisakját likasztom halomra? Ha kunnal, tatárral szövetkezve tova spanyolföldig toltam volna magyariak gyepűjét? Vajha mi lett volna? Nem-é uralná most népem a világot? Erzsébet szörnyülködve csapta össze a kezeit. — László, te beszélsz igy? A kereszténység pajzsa? Nyugat Bástyája ...! László ...! Csattant a király hangja, hogy megremegtek belé a palotásház falai. — Igen! Kereszténység pajzsa, nyugat Bástyája! Ennek neveztek engem s népemet! Pajzs, mely mögött orozva lapulhatott a sváb s bástya, melynek védelmében cifra palotáit építhette gondtalanul a tálján. De amikor repedezni kezdett a pajzs és omladozni a bástya, jött-é foltozni a rést egy is ezek közül? Jött-é támasztani a megdülő falát? Hej, húgaim, ha én ezt tudtam volna! Lettem volna én pajzs helyett csákány s bástya helyett faltörő szikla s tengerbe nyuvasztottam volna egész Nyugatot a maga kalmárnépségével együtt, igy igaz, ahogy mondom! Most már nézhetem, két üres kézemmel. Idefönt még egy jóféle kardra se telik. Erzsébet szaporán vetette a keresztet ijedtében. — Pogány beszéd ez, László ... ! A király zordul fölnevetett. — Pogány? Magyari beszéd ez, nem pedig pogány! Ha svábbá lett fülednek pogányul is hangzik, ez az igazság! Nékem s népemnek adós maradt a világ! — Jól mondod, Báttya! — vetette föl Margit keményen a fejét s szeme megvillant — Árpádházi Margitnak is szava vagyon ebben! Műnk fogadalmat tettünk volt az Urnák, hogy védelmezzük a kereszt ügyét s Nyugat jámbor népeit. Műnk meg is tartottuk volt a fogadalmat s kik utánunk jövének, ugyanígy tartották. De vajon az Ur állotta-é, amit nékünk Ígért? — Ne vétkezz, Margit...! —• szörnyülködött Erzsébet —- fejeden a szentek aranykoronája! — Mit nekem aranykorona! — rázta meg Margit dacosan a fejét — Árpád vérét nem lehet lefizetni aranykoronával, amikor a nemzet jussáról van szó! — Igazad van húgom! — dobbant László király páncélos lába a padlón — nem arról volt szó, hogy 7
