Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)

1964-08-01 / 2. szám

Krúdy Gyula:

MILYENEK AZ ASSZONYOK?

A szomszédunkban lakott valamikor egy Kamocsay Mihály nevű egyszerű kurtanemes, aki a hiúságok vásárában megelégedett azzal az egyszerű nevezetességgel, amely abban állott, hogy harminc esztendeig nem ivott meg egy korty vizet sem. No hát ez nem valami nagy ambícióra mutat abban a világban, ahol a gyereket nádorispánnak nevelték (hátha visszaállítják ezt a hivatalt), vagy legalábbis szolgabirót szeretett volna mindenki a fiából nevelni. A hiú és képzelgő Gaálok az országot akarták mindig pörbe fogni elkobzott javaikért, mig Vizsnyai Pál haláláig azt hirdette, hogy ő család címere révén az angol koronával van rokonságban. Tudott is erre nézve valami legendát. Az ördög se tudná ezt a sok hóbortos álmot, legendát feljegyezni, amit e hiú és ábrándozó emberek kitalálnak. A tabi Zsarkóczyak arra voltak büszkék, hogy nekik mindenféle ivadékuk még nyáron is csizmát viselt, mig Lopotkai bácsi egy tucat órát hordott a zsebében, azokat összehasonlította, egymáshoz igazgatta, s azt vallotta, hogy egyedül ő tudja a pontos időt. Majd mások tajtékpipájukra, szakállukra vagy bundájukra voltak büszkék — Kamocsay Mihály men tes volt ezen hiúságoktól. Ha éppen szóba kerültek a különböző családi hivalkodások — toron, névnapon, vagy lakodalmon, — Kamocsay szerényen szólalt meg legutolsónak:

— Nono, hiszen ez mind nagyon szép. Ámbár az sem utolsó, ha valaki harminc esztendeig nem ivott vizet...

És mert alacsonykás, kövérkés és nagyfejü ember volt, felemelkedett a székén és körülnézett: hol van rajta kivül az az ember, aki annyi esztendőkig kerülte a vizet? Még a hazug, nagyotmondó Gaál Jeromos is szégyenkezve vallotta be egyszer:

— Nagy idő az, emberek, az a harminc év. Ha összeszámitanánk, hogy hány itce bort ivott meg ezen idő alatt Kamocsay Mihály, hát körülbelül a Hegyaljának egv egész esztendei termése jönne ki eredményképpen. Gondoljuk meg: egy esztendeig nem teremne egy csepp bor sem a Hegyalján, mind Kamocsay inná meg. Nagy dolog ez.

És bár ennyi rengeteg bort megivott Kamocsay Mihály, mégse volt valami országos korhely. Szelíd és csendes magaviseletü férfiú volt, aki még abban is különbözött a többi korhelyektől, hogy legszívesebben otthon ivott, a maga borát itta. Volt egy hatalmas kulacsa, amely éjjel az ágya szélén lógott, nappal is mindig keze ügyében volt. Azt emelte meg, ha megszomjazott: bőven szomjazott, mert a kulacsot háromszor is meg kellett tölteni napjában. De sohasem volt olyan szomjas, hogy többet ivott volna, mint amennyit a szőlőcskéje termett. A borocskáját beosztotta egész

esztendőre, és egy napig sem szomjazott. Ha jó termése volt, többet ivott, ha kevesebb termett, kisebb mértékkel mért, de olyan kicsi sohasem volt a mérték, hogy ideje lett volna gondolkozni mindenféle világi állapotokon. Bizonyos szelíd, csendes és megelégedett mámor röppent a fejébe már korán reggel. Ruganyosán, dudolgatva járt-kelt a dolgai után, betegség, gond, szomorúság elkerülte; még ha temetésre ment is, akkor is nevetett a szeme, miközben könnyezett.

— A legnagyobb hiba az, hogy végül mégiscsak meghal az ember — mondta, de nem szomorkodott még ezen sem.

így idogált harminc esztendeig, anélkül, hogy valami különös változás történt volna vele. Még csak meg sem deresedett, még csak meg sem rokkant. A bor nem engedte eszébe jutni azokat a bolondos ambíciókat, amelyek a férfiak nyugalmát megzavarják. Aszszony csókját, ölelését feledtette vele a bor, és midőn találkozott azokkal a menyecskékkel, lányokkal, akik egykor — az idejében — fiatalok, csinosak, férjhezmenni kivánkozók voltak, megelégedetten simogatta meg a kulacsát:-— Ha ez nem lett volna, akkor most ez a vén boszorkány volna a feleségem, ha ugyan már régen meg nem haltam volna.

Sajátságos szatirikus mosoly terült el ilyenkor az arcán — mintha azon mulatott volna, hogy megvénültek azok, akik egyszer fiatalok voltak. Vagy talán azon nevetett, hogy ő mindig fiatal maradt. De akkor is nagyon mulatott, ha egyik-másik pajtása tönkrement, elpusztult.

— Persze hogy ez a vége annak, aki az asszonyokat szereti. Minden bajnak az asszony az oka. Lám, nekem sohase volt semmi bajom.

Mintha igaza is lett volna Kamocsay Mihálynak, Egyszerű, igénytelen életmódja mellett, esztendőről esztendőre növekedett a vagyona. Egy rókabőr-bekecset elhordott tiz esztendeig, a csizmáját háromszor is fejeltette, amíg másikat vett; leginkább pedig akkor haragudott, ha bármire pénzt kellett kiadni. A háza düledezett, itt-ott bedőlt; a kerítést ellopták a parasztok. Dehogyis jutott volna eszébe Kamocsaynak reperáltatni, építtetni.

— Minek? Nem jön ide úgyse senki. Meg áztán egyszer csak meghalok. Akár van uj tető a házon, akár nincs.

Talán, ha élt volna ebben az időben az a mesebeli király, aki a boldog embert kerestette országában, Kamocsay Mihályt bátran elébe lehetett volna vinni:

— Itt az egyetlen boldog ember. Még inge, csizmája is van neki.

De hát nincsen olyan boldogság a világon, amely a maga teljességében a sírig elkísérné az embert. Valami átkos, csúf féreg költözött a szőlőkbe, és fogyni kezdett a bor, mig egy esztendőben egy csöpp sem

16