Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)

1964-08-01 / 2. szám

termett. Kamocsay akkor haragudott először életében:

— Nem tudott volna várni ezzel az Úristen, amig én meghalok?

Mintha valami láthatatlan kéz egyszerre kirántotta volna alóla a gyékényt, amely gyékény a megelégedettség, boldogság gyékénye volt. S nyugodalmas boldogságából a legnagyobb bánatba zuhant egyszerre. Kiégett ajakkal, félig betegen ténfergett az udvarán, és sóhajtozott, nyögött. A kocsmai bor nem ízlett neki, és máshol sem talált kedvére való bort; talán azért is, mert az pénzbe került. A fösvénység nem vitte rá, hogy jóizü, kellemetes bort szerezzen pincéjébe; inkább nem ivott.

— Bár már meghalnék én is — fohászkodott, és sehogy sem találta helyét.

A falon függő rozsdás pisztolyt megtöltötte, majd szöget vert a mestergerendába, ahová felkötheti magát. Ványadt szomorúsággal üldögélt a háza előtt a sárból vert pádon — mintha búcsúzott volna a világtól.

Ebben a szomorú elhagyatottságban egyszer megszólította egy elég kellemetes asszonyi hang.

Özvegy Simkovics Veronika járt arrafelé, és igy fordult a busuló férfiúhoz:

— Nekem van ám borom odahaza még harmadesztendőről is. Éppen olyan bor, mint a magáé volt, mert szomszédos a szőlőnk.

Kamocsay legyintett:

— Nincs már abból a borból, lelkem húgom. Hamarább fogyott el a bor, mint az én életem mécseséből az olaj.

Az asszony elnevette magát:

— No, majd küldök estére egy kulaccsal. Kóstolja meg, Kamocsay uram. Talán meggyógyul tőle.

így szólt a menyecske és elköszönt. Kamocsay utánanézett a poros utón, amerre az özvegyasszony kellemetes alakját riszálta. Majd haragosan gondota magában, hogy ennek az asszonynak még bora is van, amikor neki már régen elfogyott.

— Mind ilyenek az asszonyok — dohogta és még annak sem örvendezett valami nagyon, amikor estefelé egy gyerek elhozta a megígért kulacsot a borral.

— Tiszteltetem az anyádat — mondta rosszkedvűen, és barackot nyomott a fiú fejére.

Immel-ámmal nyúlt a bor után, megcsavarta a kulacs nyakát, és csendesen hörpintett belőle. Elgondolkozva forgatta meg a szájában a bort, majd kiköpte.

— Nem jó! — mondta haragosan.

De mikor a gyerek elment, felkapta a kulacsot, és nagyot húzott belőle. Az arra kipirosodott, a szeme felragyogott.

— Forgós-teremtette! Mintha meg volna ez a bor babonázva. Éppolyan, mint amilyen az én borom volt! — mormogta, és a vére is bizsergett.

Kellemesen aludt, jóizü álma volt, és reggel felé,

mikor felébredt egy percre, megkotyogtatta a kulacsot:

— Úgy látszik, mégsem álom -— dörmögte.

De akármilyen mértékletesen bánt a borral, az elfogyott, és a szomorúság újra beköszöntött. Csakhogy most még nagyobb volt a bánat, mert hiszen már azóta egy napra elvonult. Hiába ült naphosszant a ház előtt, hiába nézett a poros országutra; az akácfák alatt nem jött senki.

Egy este — amikor a bánat és a bu csaknem részeggé tette — a nyakába vetette kiszáradt kulacsát. Elindult az asszonyhoz, az utón, mig ment igy dörmögött:

— Ézsau egy tál lencséért adta el az örökségét, én eladom egy kulacs borért.

... És hogy sejtelme valóra vált szomszédunknak, az öreg Kamocsay Mihálynak, azt mindnyájan tudhatjuk, akik asszonyok praktikáit és furfangjait ösmerjük.

Ady Endre:

NEM HAGYOM ABBAN

Tündér-Honám, most választott álmom, Be sokféle vagy aranyalma-fámon S be másképpen fáj minden ébredésem És mégsem és mégsem,

Alvó királyfi nem leszek én mégsem, Nem hagyom abban utánad-menésem.

Megyek elébed és megyek utánad, Vágy köt lábamhoz óriás falábat S mérföldekkel érlek el ujra-ujra És tán összebújva

Egyszer leszünk csak éhesen fakulva Álmok és aranyalma-ía múlva.

Tündér-Ilonám, már mennek a mentek, S az álmaink egyre szentetlenebbek. Talán beérlek hajnali időre,

Hiszen olyan pőre A szerelem s a jelszava: előre.

S az aranyalma pókhálóval szőve.

És most csináljuk a csodált csodákat: Utánad viszem aranyaima-fámat S utánad viszem minden ébredésem És mégsem és mégsem,

Alvó királyfi nem leszek én mégsem: Nem hagyom abban utánad-menésem.

17