Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)

1964-08-01 / 2. szám

— Jól van, nagyon jól van. Ön valóban jó barát. Tudja, hogy ez nekem mit jelent? Egy vacak kis üveg méregért kapok egy szép lakást, jó bútorokat, könyveket, bort, szivarokat. Ilyen üzletet szeretnék minden nap.

Erre már Bilevics nem tudta magát tartóztatni Udvariasságának utolsó maradványával kérdezte:

— Nem hagyna most már végre magamra? Hiszen ön nagyon fáradt volt.

— Igen, valóban fáradt vagyok. Megyek is rögtön. Csak még egy kis kérésem volna, egyszerű formalitás. Üljön le az íróasztal mellé és írja, amit diktálni fogok. Szóval itt van toll és papír .. .

Bilevics ellenkezve ült le és írni kezdte:

— Teljes lakásberendezésemért és lakásom váltságáért 20.000.— (azaz húszezer) schilling összeget kaptam Beregov mérnök úrtól.

— így, nagyon jó, aláírta, kedves barátom? Ez csak a hatóságok miatt szükséges. így nincs semmi nehézségem és amellett megtakarítom az örökösödési adót.

Megelégedett arccal tette zsebre a cédulát. Bilevics oldalról figyelte.

— Az ön alapossága, mérnök ur, lassankint az idegeimre megy.

— Na igen, ön megengedheti magának, hogy az idegeit feszítse. Ezt manapság nem mindenki teheti meg. Dehát önnek már jó. Ön előveszi mérget, lehajtja, és adieu, te szép világ! Nincs többé gondja, nincs semmi felelőssége, semmiről nem kell többé gondoskodnia. De én például, nekem mennyi gondom van... Itt van ez a szőnyeg, ez is már egy. Valódi perzsa?

— Na ennek örülök. De mégis ... Ugyanis nem egészen ismerem a mérgezési tüneteket. Lehet, hogy hányni fog. És éz okoz nekem súlyos gondokat. Gondolja csak el, ha ön éppen ezen a szőnyegen kezd el hányni. Akkor vége van a szőnyegnek. Nagy kár volna, ha tönkretenné ezt a szép szőnyeget. Bilevics, ön egy kedves jó fiú. Nagyon nehezére esnék, ha... Mondja csak, miért néz rám ilyen mérgesen?

— Ó, semmi, semmi, beszéljen csak tovább. Mire akart kérni?

— Hát igen, nagyon nehezére esnék, ha arra kérném, hogy ne idehaza mérgezze meg magát? Önnek ez igazán mindegy lehet, de engem sok kellemetlenségtől kímélne meg. Akkor jön a halottkém, a vizsgálat, hatóság itt, hatóság ott, roppant kényelmetlen dolog. Menjen ki inkább valahova a külvárosba. Akkor megtalálják önt holtan az utcán és azonnal, minden kerülő nélkül beviszik a hullaházba.

— Menjen az ördögbe a hullaházával. Ott mérgezem meg magamat, ahol akarom! Megértette?

— Ne izgassa föl magát. Hiszen én csak egy szívességre kértem; egy utolsó baráti szolgálatra, hogy

úgy mondjam. És a hullaházba úgyis mindenképpen bekerül. Az öngyilkosokat mindig boncolják. Ez már egyszer igy van. De ez önnek már igazán mindegy lehet. Ön halott és úgysem vesz észre ebből semmit. És én ezalatt már itt leszek ebben a szép lakásban. Talán majd jön egy bájos hölgy, aki önt akarta meglátogatni ... De talán tetszeni fogok neki, és itt marad velem ...

— Ezt nem engedem meg! Ez nem történhetik meg! — üvöltött Bilevics, magánkívül a dühtől.

— Na de, kérem! Mi van ebben? Hiszen ön akkor már régen halott!

— Még nem, uram, még messze nem! Ez roppant megfelelő volna önnek, engem kirabolni, a pénztárcámat ...

— Dehát nem akarta ön megmérgezni magát? Egyáltalán nem értem a feháborodását.

— Meg akartam magam mérgezni, erre elhatároztam magam, de megváltoztathatom az elhatározásomat, megértette? Tovább is élhetek, ha akarok. Senki fiának nem vagyok elszámolással adósa, hallja! Mit képzel ön? Egyszerűen idejön és elharácsolja a bútoraimat, a lakásomat, a pénzemet?! Mi köze önnek althoz, hogy nekem mim van? Mit érdekli önt az én borom, az én könyveim?! — Bilevics homlokán az erek veszedelmesen kidagadtak. Teljes erejéből üvöltött, az arca vérvörös volt és borzalmasan nézett ki. — Tartsa meg magának a mérgét! Semmi szükségem nincs rá! Fütyülök rá! És most tűnjön el, de azonnal, megértette?! ... Liza! ... Liza!...

A házvezetőnő megrettenve rontott be.

— Na végre, hogy jön! Hol marad a vacsorám? És hozzon nekem hozzá egy üveg pezsgőt! Igenis, a pezsgőt én fogom meginni, én! És ezt az urat itt, vezesse ki kérem azonnal. És ha valamikor vissza találna jönni, akkor be ne engedje nekem! Ennek nincs itt semmi keresnivalója! Persze neki tetszene ez, mi... a lakásom ... a borom ... Még hogy én be fogom neki mocskolni a szőnyeget... A szemtelenség teteje . .. Hallatlan! ...

Liza zavartan állt ott, majd megfogta Beregov mérnök karját és igy szólt:

— Kérem mérnök ur, menjen most el. Be keli ho znom a nagyságos ur vacsoráját.

— Rendben van, Liza, azonnal megyek. Csak még néhány dolgot itt kell hagynom neki ... a szivarkadobozt, a pénzt, a szivarokat... Tudja Liza, az embernek mindig a megfelelő hivatást kellene választania. Én az enyémet elhibáztam. Ha például egy orvos megmenti valakinek az életét, magas honoráriumot kap érte. Én csak egy mérnök vagyok. Ha egy mérnök megmenti egy embernek az életét, akkor kidobják.

13