Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1964-08-01 / 2. szám
XI. PLUHÁR Össze-vissza öleli fiát, kacag és ugrál örömében. Másik lámpát tesz íróasztalára. Órákig dolgozik mellette. Úgy megi minden, mint a karikacsapás. Éjfél után, mikor már mindnyájan alusznak a házban, pokoli vágy fogta el. Csak egy cigarettát, egyetlenegy cigarettát. De a szobalány reggel már mind elosztogatta. Eszébe jut, hogy van egy titkos doboza. Könyvállványa legfölső polcára rejtette el, könyvei mögé, ünnepi alkalomra. Török cigaretták, C.D. jelzéssel, egy diplomatától kapta. Mint a majom mászik a könyvtárlétrán. Jaj de édes ez a keserű füst. Szájpadlása zugait úgy járja be, mint tömjén a templom fülkéit. Aischylos nem cigarettázott? Musset azonban cigarettázott. XII. Pusztán ezt az egyet engedélyezi magának. Abból, ami történt, tanulni akar. — A szenvedély — szaval — annál több örömet tartogat számunkra, minél inkább fékezzük. Elszívja cigarettáját, aztán keze öntudatlanul a második után nyúl. Már öngyújtója is lobog. — Ne feledd — ijesztgeti magát, — hogy menynyire megrémültél. Az előbb a halál csöngetett be hozzád. Eltűnődik, majd ezt mondja: — Egyelőre téves kapcsolás volt — és rágyújt. Robert Louis Stevenson: KINCSEIM (My Treasures) E mogyorókat ládám sarka rejti Katonákkal; van egy hadseregnyi. A mogyorókat ősszel gyűjtöttük ketten A nörszivei, távoli ligetben. S e sípot mi faragtuk (hü, micsoda hang!) Fűzfából. Saját bicskámmal metszve a gally. A fát közel a réthez a nörszi találta, S hogy szóljon a sip, azt is kifundálta. A kövekre is — fehér, szürke, sárga — Mi bukkantunk, Bergengóciába’... S ha apuka verdiktje nem is kedvező, Én tudom, hogy ez mind-mind drágakő! És kincseim kincse, mondhatnám királya Ez a véső itt, ni. Alig akad párja! S ami a mérlegen legnagyobbat nyom: A nyelét egy ács készítette, úgy bizony! Tóth-Kurucz Mária fordítása. Amikor nevét a Swájczban élő magyar sportolókról írott cikk alatt láttam, szinte villamos ütést éreztem. Azt hiszem szerte a világban nagyon sokan voltak igy. Jöttek-mentek sport emberek, közéleti, társadalmi, politikai nagyságok és percemberkék, — javarészének említése már alig jelent valamit, Ő elhalványodhatatlanul fogalommá vált. Minta nélkül, elődök és előfutárok hijján megindította és megteremtette, ami nem volt előtte; a rádió sport-közvetitést. Sokan igyekeztek másolni, túlhaladni, jobban csinálni, de volt valami titka és varázsa, egyénisége és zamata, — amint a kontárok sohasem tudnak. Az egész ország ismerte. Senkitől sem tannulta, de megérezte, hogyan kell a sportot közel hozni, láthatóvá és népszerűvé tenni. Nem volt propagandista a szó elhasznált értelmében, hanem-reflektorfény. Élesen megvilágított egy délutánt, zsongást és teljesítményt, tudta, hogy nem mindenki szakértő és nem lehet ‘mindent” adni. Sok rádió-bemondó tudatosan nem hallgatta: nem akartak hatása alá kerülni. Pontos és hü volt, de volt valami sodrás benne, amire millióan rezonáltak. Mindent kedveltté tett, s ha arról szólt volna hogy milyen a baseball; — biztosan megszaporodott volna e sportág tábora. Nemcsak megteremtette a rádió-riportot, hanem rangot és tekintélyt adott, mért világos volt és szakszerű, emberi és impresszionista. — Jelentéseket közölt és érzelmeket ébresztett. Vannak, akik ismertetnek valami hiranyagot és tudomásul vesszük, vannak olyanok, — de nagyon kevesen — amire emlékszünk. Arányérzete volt és mértéke, ami nélkül minden műfaj jelentéktelen Külső megnyilatkozási formában, az extázis pillanataiban sem vétett a nyelv szabályai ellen. — Később nemcsak sportról, de nagy eseményekről, nemzeti ünnepségekről adott hangképeket. Az igazi terrénuma a sport, amelynek szerelmese. Minden sportág szabályát, eredményét ismerte, s a magyarok súlyát és helyét a sport-világban. — Keresztül-kasul járta a földrészeket, s egy-egy nagyobb eseménynél szinte mindenki sietett haza — Pluhárt hallgatni. — Gyakran a pályaudvaron a megérkezéskor már rohant, szerelték számára az adást, állt a kocsik tetején és közvetítette a fogadtatást, az oldódást, az öröm mámort, a bevonulást. — Hányszor láttam igy? De hadd mondjam el utolsó találkozásomat. Novemberi nap volt. Üvegtörmelékek az utcán, távoli lövések visszhangja, a közlekedés szünetelt. Köd és reménység. Szinte szembe ütköztünk. Megöleltük egymást. Hová? — kérdeztem. A rádióba-felelte a legtermészetesebb hangon. — Úgy mondta, mint aki haza megy. Valójában igy is volt. E pár mondatnak az öröm és üdvözlés adja meg alaptónusát, nem jelentőségét és portréját kívánjuk megrajzolni. Nem “elemezzük” a rádió-bemondót sem, csak elmondjuk, hogy a labdarúgást “hozta” a legre-8
