Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)

1964-08-01 / 2. szám

Utána valamivel jobb. Fülel a négy égtáj felé. Úgy rémlik, hogy a csöngetés megszűnt. Vagy csak képzelődik?

V.

Kissé lecsillapodva átsétál a másik szobába. Ott a felesége meg a fia olvas az asztalnál. Leül közéjük.

— Nagy újságot mondok, — szólt ünnepélyesen. — Leszoktam a dohányzásról.

— Mikor? — kérdezi felesége gúnyosan.

— Ebben a pillanatban. Soha többé nem veszek szájamba cigarettát, amig élek.

Az asszony mosolyog. Hányszor hallotta már ezt

tőle.

— Most azonban nem tréfa. Tudniillik az előbb kissé megijedtem —■ vall töredelmesen, mert jólesik vádolni magát. -— Egyszerre csöngeni kezdett a fülem. Legalább tiz percig csöngött. Azt hittem, megőrülök,

— Lásd — szól a felesége — lásd. Én hiába beszéltem. Az, amit te művelsz a szervezeteddel...

— Helyes — szakítja félbe az asszonyt, mert a vád már nem esik jól. — Szóval vége.

— Sápadt is vagy.

— Talán adjatok egy kis tejet.

VI.

A fehér, émelyítő folyadékot, melyet gyermekkora óta utál, lassan kortyogatja. Közben arra gondol, hogy Aischylos tejet ivott, Musset azonban feketét, így biztatja magát hangosan:

— Eztán a feketének is vége. Reggelire, ebéd után, ozsonnára tejet iszom. Azonnal dobjátok ki öszszes cigarettáimat. Nálunk többé nincs cigaretta. Vendégeknek sem.

Odahozatja dohány-dobozát, melyben vagy négyszáz cigaretta szunnyad gondosan fölraktározva, arra az eshetőségre is, ha például házát körülzárnák, ostromolnák s kívülről nem szerezhetne dohányt.

Átadja a szobaleánynak, hogy holnap reggel korán mind ajándékozza el s az máris viszi a konyhába a cigarettákat, ujságpapirosba csomagolva.

Ő pedig óriási, mahagóni dohánydobozát sürgősen kinevezi levélszekrénynek.

VII.

Elhatározásától megedződve, frissen lép dolgozószobájába. Becsületesnek, tisztának érzi magát. Száz évig akar élni. Látja, amint ősz hajjal, bőrsaruban, meztelen térddel mereng unokái közt s pásztorkölteményeket irogat a lugasban.

Alighogy leül íróasztalához, elsápad. Ismét hallja azt a vékony, éles zajt, mely mint valami rovar zürrög.

rágcsálja agyvelejét. Leheveredik a díványra. Ott halkabban hallja, de azért hallja.

Ennek a fele se tréfa. Ágyba, hamar, lefeküdni. Jeges tömlőt a szivére, a fejére borogatást, orvosért, orvosért.

VIII.

Az orvos nyugodt, bölcs ember, hallgatja panaszait. Elégedetten bólogat, mintha örülne, hogy a tünetek annyira egybevágnak azzal, amit hajdan az egyetemen tanult.

■— Naponta ötven cigaretta — ismétli nyájas mosollyal, — néha egy pár szivar is, ülő életmód, semmi testmozgás, éjszakázás, izgalmak. Mit csodálkozik ezen? Azon kellene csodálkoznia, hogy nem előbb jelentkezett és nem végzetesebb formában. Örüljünk, hogy még idejekorán elcsíptük a bajt. Tehát semmi dohány, föltétien nyugalom és tej, tej, tej.

IX.

Másnap már kutyabaja.

Tejben-vajban fürdik. Rozskenyeret reggelizik, sajttal, ebédre tejet iszik, ozsonnára aludttejet, tejfölt. Olyan szagot áraszt, mint egy juhakol.

Az utcán szánakozva nézi azokat a vad-indiánokat, akik bűzös dohánylevelet égetnek szájukban. Micsoda sivár lelkek. Érintkezhet ezután velük? Megbocsátóan elhatározza, hogy azért érintkezni fog velük.

Este meggyujtja lámpáját, dolgozni akar. Homlokát kiveri a halálos verejték. Megint hallja. Csöng a füle, a koponyája, az egész teste.

Most már nem idegeskedik. Próbálja megszokni. Lógatja a fejét, rámered üres kéziratpapirjaira. Beletörődik a változhatatlanba. Órákig figyel erre a rettenetes zenére, mely arra inti, hogy nemsokára el kell majd innen mennie.

X.

Benyit a fia, hogy lefekvés előtt elbucsuzkodjék. Nem panaszkodik neki. Megcsókolja, bágyadtan int utána, mintha atyai áldását adná rá.

Fia kifelé menet a szoba közepén megáll, hallgatózik. Ezt kérdezi:

— Mi zug itt?

— Itt?

— Igen itt.

— Hát te is hallod?

Keresni kezdik a lárma forrását, mint mikor “tüzet-vizet” játszanak. Az ajtónál alig hallani.

— A lámpa — kiált a fia, — az íróasztalod lámpája. Ez muzsikál. Rossz a kapcsolója.

Eloltják: akkor nem hallanak semmit. Meggyujtják: akkor újra hallják.

7