Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1964-08-01 / 2. szám
Dsida Jenő: PSALMUS HUNGARICUS Vagy félezernyi dalt megírtam, de e szót: magyar még le nem írtam. Csábított minden idegen bozót, minden szerelmet bujtató liget. O, mily hályog borult szememre, hogy meg nem láttalak, te elhagyott, te bus kopár sziget, magyar sziget a népek óceánján! Mily ólom ömlött álmodó fülembe, hogy nem hatolt belé a morzsolódó kissziget keserű mormogása?; Jaj, mindenből csak vád fakad: miért kímélted az erőt, miért kímélted válladat, miért nem vertél sziklatöltést, erős nagy védő gátakat? Elhagytam koldus, tékozló apámat s aranyat ástam én, gonosz fiú! Mily szent vagy te, koldusság, s te sárarany, te szépség, mily hiú! Koldus apám, visszafogadsz-e? bedőlt viskódban helyet adsz-e? ha most lábadhoz borulok s eléd öntöm minden dalom s férges rongyaid csókkal illetem s üszkös sebeid tisztára nyalom! Nagy énsötét átkot mondok magamra, verset, mely nem zenél, csak fehörög, eget nyitó, poklot nyitó átkot, hogy zúgjon, mint a szél, bőgjön, mint megtépett szakállu vén zsidó zsoltáros jajgatása Babilon vizeinél: Epévé vátozzék a viz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! nyelvemen izzó vasszegek üssenek át, mikor nem téged emleget! hunyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent, te kárhozott, te drága! Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű, a minden embert megsimogató tág mozdulat. az élet, a halál titkát kutató bölcsen nemes, szép görög hangulat, a hüssel biztató közös és tiszta tó, a szabadság, mely minden tengerekben sikongva úszik, ujjong és mulat! Kezem gyümölcsöt minden fáról szedett. Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben és minden fajták lelke fürdetett. S most mégis, mégis áruló vagyok, a minden eszme sajgó árulója, most mégis bősz barlanglakó vagyok, vonitó vad, ki vackát félti, ója, vad állat, tiz köröm és csattogó agyar s ki eddig mondtam: ember! most azt mondom: magyar! És háromszor kiáltom és holtomig kiáltom: magyar, magyar, magyar! A nagy gyümölcsös fájáról szakadt almából minden nép fia ehet, de nékem nem szabad, de nékem nem lehet. Dalolhat bárki édes szavakat és búghat lágyan, mint a lehelet, bizvás nyugodhatik, hol várja pad, s ha kedve támad, bárhová mehet, de nékem nem szabad, de nékem nem lehet. Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél, szivszakadásig igy kell énekelnem Babilon vizeinél: Epévé változzék a viz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem téged emleget! hunyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent, te kárhozott, te drága Firenze képei, holland virágok, zöld tengerek halk álmos loccsanása, ájultató gyönyörűségek, Párizs tüze, Velence csillogása, — még lelkemet is lehunyom, bezárom, hogy ne lássa. Ha atomokra bomlik is miattuk minden sejtem, ha arcom kékre torzul is, mind, mind, mind elfelejtem. Hajam csapzottra borzolom, mint gubancos csepüt és szürke kócot, és gőggel viselem fajtám egyenruháját: a foltozott darócot! Mert annak fia vagyok én, ki a küszöbre téve 2
