Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1964-08-01 / 2. szám
a külső sötétségre vettetett, kit vernek ezer éve, kit nem fogad magába soha a béke réve; bolyongásom pusztáin, a végtelen nagy éjen csak az ő szive fénylik, ő a rögeszmém, végső szenvedélyem, ráfonódom, rajtakuszom fölfelé, mint a szőlőkarón a kacs. Mogorva lettem, kemény, sötét és szótlan és makacs. Vér csurgóit rám és nem tudom lemosni, jajt hallottam és nem tudom feledni, a holtakat nem tudom eltemetni. Egy eszelős dal lett az utitársam, rekedt dal, nem zenél, csak hörög, mint a szél, zug, mint vihartól ráncigáit fák Babilon vizeinél: Epévé változzék a viz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem téged emleget! hunyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent, te kárhozott, te drága! Mit nekem most a Dante terzinái s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant, mikor tetszhalott véreimre hull már a föld és dübörög a hant, mikor a bus kor harsonája falakat dönt és lelkeket ingat, mikor felejtett ősi szóra kell megtanítani fiainkat, mikor rémit a falvak csöndje s elönt a semmi árja minket és szülni kell és nemzeni s magunk képére kalapálni vánnyadt gyermekeinket! Mit bánom én a történelmet s hogy egykoron mi volt! Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő, mikor anyád sikolt? Európa, én nagy mesterem, lám csak, mivé lett fogadott fiad: mily korcsbeszédü, hitvány, elvetemült és tagadó tanítvány, — addig paskolta áztatott kötél, mig megszökött és elriadt. Fáj a földnek és fáj a napnak s a mindenségnek fájdalom, de aki nem volt még magyar, nem tudja, mi a fájdalom! Vallom, hogy minden fegyver jogtalan, a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt, ám annak kezében, kit fegyver szorongat, a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd. Ezért nem is hányódom már magamban. Vallom, hogy igazan nincs és mégis igazan van és mától fogva énnekem örökre ez az énekem: Epévé változzék a viz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem téged emleget! hunyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent, te kárhozott, te drága! Idegen vérü és beszédű kenyeres jópajtásaim, kikkel együtt bolyongtam az emberiség ligetét, kiket szerettem s kik szerettétek lágy szivem nyitott és éneklő sebét, nekem is fáj, higgyétek el, hogy zord a szám és homlokom setét. Nekem is fáj, hogy búcsúzom, mert immár más utakra kell mennem, de igy zeng most a trónjavesztett magyar Isten parancsa bennem s én nem tagadhatom meg őt, mikor beteg és nincs többé hatalma, mikor palástja cafatos és fekhelye szalma. Nincs más testvérem, csak magyar. Ha virrasztók, miatta állok poszton, csak tőle kérek kenyeret s csak ő. kivel a kenyeret megosztom. Sok tévelygés és kanyar után jutottam el ide. ha bűnös is, magyar, s ha tolvaj is, magyar, s ha gyilkos is, magyar, itt nincsen alku, itt nincsen semmi "de"! Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját s virágos lelkét fitogtatva henceg, — mi elesettek, páriák vagyunk, testvérek a nyomorban és a bűnben, sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek. Zúgjon fel hát a magyar zsoltár, dúljon a boldog éji álmokon, seperjen át a fekete, tarajos és hideg hullámokon, lángkönnyet csepegő fáklyák fényeinél, Babilon vizeinél: Epévé változzék a viz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem téged emleget! 3
