Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1964-08-01 / 2. szám
MODERNIZÁLJUK-E SZENT ISTVÁNT? Szokássá vált “kiértékelni” a multat és azt, amire már nincs szükség, azt a múzeumba, vagy lomtárba tenni. Elsők között szerepelt az otthon “kiértékelt” és lomtárba tett történelmi személyiségünk: Szent István. Kezdetben még megengedték a Szent Jobb körmenetet, majd a templom falai közé szorították az ünneplést. Szent István napjából előbb az uj kenyér ünnepe, majd az uj alkotmány ünnepe lett. Szent István koronája után pedig hajtóvadászatot rendeztek, nem azért, hogy visszaállítsák annak szimbolikus joglorrási alapját, hanem, hogy megsemmisítsék, és ezáltal újra szegényebbe tegyék a népet, és beolvaszthatóbbá a nagy kommunista néptömbe. Kérdés, hogy vajon csakugyan szükséges-e revideálni Szent István ténykedéseit, szervezését és rászolgált a lomtárba helyezésre? Elsőként a megyei beosztásokat változtatták meg; nem azért, mert a régiek már használhatatlanok lettek volna, hanem hogy feledtessék az ezeréves ország határait, törüljek az emlékeket is, amik erre a szentistváni alapításra emlékeztetnének. Kezdik emlegetni a “véreskezü” Istvánt, aki a saját fajtáját pusztította. Elevenítették egyesek régi vádját, de ugyanakkor nem volt szó a most is uralkodó véreskézről, amely idegen helyről, idegen érdekekből gyilkolja a magyarok ezreit most is. Szent István — korának embere volt — és a vérszerződés alapján cselekedett az ország érdekében és ez neki volt a legfájdalmasabb. Nem szadista vérszomjuságból bosszúból gyilkoltatott, hanem büntetett a jog alapján. Nem százezreket, hanem párat, lázadókat. Hogy a kortársai mint ítélkeztek cselekedete felől, azt érdemes megfigyelni. Szent László, aki éppen az ő intézkedése folytán született Lengyelhonban, mert oda menekült Szent István ellenes lázadása miatt édesapja, maga szorgalmazza 1083-ban szenttéavatását, a nép pedig napjainkig is Benne látja nemzetünk istápját, hozzá sóhajt gyászos öltözetben, őelőtte sirván... Hogy mennyire igy van, mutatja az a történelmi esemény, hogy amikor az utolsó pillanatban a körmenet előtt megérkezett Budapestre a Szent Jobb, bár nem jelent meg az újságokban a hir, a rádió néma volt, mégis százezres tömeg várt a Bazilika előtt. Az értékelésnél még arra is kellene figyelemmel lenni, hogy a maga korában mennyire volt üdvös az intézkedés. Nem kellene csodálkozni azon, ha ezer esztendőn keresztül használt beosztás, jogrend reformokat követelne, hiszen az akkori magyarság kevesebb volt lélekszámban, mint Budapest lakossága most; a társadalmi rendszer is más volt Európaszerte, nem volt autó, repülőgép. Holdba repülés, atombomba ... Ha ezer év után javításra szorul is az alkotmány, az alap, amit vetett a nemzet számára, olyan szilárd, hogy egy második évezredet is lehetne ráépíteni. Ezzel szemben a legutolsó húsz esztendő alatt sziklaszilárdnak hirdetett alkotmányon hány törés jelentezik, és alkotója — bár magát a nemzet jóságos atyjának neveztette, úgy kellett szöknie a nép jogos haragja elől, és senki sem siratta, senki sem hívta vissza, és róla emlékezvén csak a pusztítása miatt hullanak könnyeink. És mégis azok a gyászmagyarok, akik nem átalják első szent királyunkat véreskezünek jellemezni, nem találnak ilyen, sőt jogosan súlyosabb szavakat a másikra, aki idegen érdekek kedvéért irtotta a magyart saját hazánkban. Modernizáljuk Szent Istvánt — és rádöbbenünk, hogy mennyire modern volt a maga korában, és sok dologban mennyire újszerű még most is. Ha közben az idő megváltozott, és mások lettek az életkörülmények, arról ő nem tehet, modernizáljuk a rendelkezéseit a korszükséglet szerint, Neki pedig adjuk meg a tiszteletünket, mint őseink, akik tudták, hogy Jobbja irányt mutatott a nemzetnek, Koronája pedig egybetartotta a népet. Magyarország Apostola nem kerülhet emlék kacatok közé; még emlékmúzeumba sem, hanem kell, hogy mindig szivünkben éljen. Kótai Zoltán. 1
