Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1964-07-01 / 1. szám
RÓZSÁTNEVETÖ KIRÁLYKISASSZONY Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király, és annak egy csudaszép leánya. Ha ez a királykisasszony sírt, drágagyöngyök peregtek a szeméből, ha meg nevetett, rózsák hullottak a szájából, és ha lehúzta a cipellőjét, s mezítláb ment az úton, minden lépésére egy csengő arany termett. Nem volt oly gazdag király az egész világon, mint ennek a királykisasszonynak az apja, s nem volt ebben az országban szegény ember, mert ha a királykisasszony szegényt látott, mindjárt lehúzta a cipellőjét, s csak úgy perdült a lába nyomán az arany. Nagy híre volt a királykisasszonynak kerek e világon. Jöttek is mindenünnen királyfiak, hercegek, akik a kezéért esekedtek, hanem a királykisasszonynak sem ez nem tetszett, sem az nem tetszett: egynek sem adta a kezét. Még csak egy királyfi nem fordult meg az udvarán: a szomszéd ország királyának a fia, de az nem tudott eljönni, mert amikor éppen indulóban volt, ellenség tört az országba, s csatába kellett, hogy menjen. Elment a királyfi a csatába, de a királyné s az udvarmesterné megegyezett, hogy amig a királyfi oda lesz a háborúban, megkéretik a királykisasszony kezét, s mire a királyfi visszatér, el is hozzák. Szépen megfestették a királyfi képét, az udvarmesterné elvitte a rózsátnevető királykisasszonynak, s annak úgy megtetszett a királyfi a képe után, hogy egy szóval sem ellenkezett. Felkészítik a királykisasszonyt, aranyos hintóba ültetik, de mielőtt az országát elhagyta volna, leszállóit a hintóból, lehúzta a cipellőjét, gyalog ment jó messzire, s ami arany hullott a lába nyomán, azt mind a szegény embereknek adta. Hanem az udvarmesterné boszorkány volt, s szerette volna, ha a királyfi az ő lányát veszi el. De ez a lány olyan csúnya volt, hogy az anyja soha senkinek sem mutatta, nem is tudták róla, hogy a világon van. Ahogy az ország határából kiértek, rettentő nagy égiháborút csinált a boszorkány, s egyszerre csak egy szörnyű fekete felleg mind alább-alább szállott, s abból a fellegből kiszállott a boszorkány leánya. Hirtelen meg fogták a rózsátnevető királykisasszonyt, a két szemét kiszúrták, azzal belökték az árokba, a szemét pedig utána dobták. Akkor az udvarmesterné leánya beült a hintóba, sűrűn lefátyolozta az arcát, úgy érkeztek meg a királyfi városába. Ott feküdt a szegény királykisasszony az árokban, és sirdogált keservesen, de arra jöt-52 •4 tek elszigetelt erdélyi birtokukon, hogy a kereszténység hozzájuk nem szivároghatott be. Ez a rokonság, de főleg Koppány nem vették szívesen Gézának még halála előtt megtett intézkedéseit, amely szerint Gézát a fejedelmi székbe fia, István fogja követni. Ez az uralkodási rend valahogy nem is felelt meg az akkori magyar szokásnak. A vérszerződés szerint a fejedelmi széket Árpád-ivadéknak kellett betöltenie, de az nem volt meghatározva, hogy az elhalt fejedelmet fia vagy testvére kövesse. A szokás úgy hozta magával, hogy mindenkor a legidősebb Árpádfi uralkodjon a törzsek felett. Géza halála után tehát Koppány követeléssel állott elő. Azt kívánta, hogy Sarolta neki nyújtsa a kezét és vele együtt uralkodjon. Ez az akkori időkben szokásban lehetett, mert a magyar parasztok között ennek a szokásnak némi maradványa még most is megvan. A magyar parasztok között ugyanis fennmaradt egy elnevezés: “a kisebbik ur.” Kisebbik ur névvel rendszerint a férjnek, a ház urának legidősebb férfirokonát nevezik el. Ez a kisebbik ur bátyjának vagy rokonának halála után szinte uralkodik a családban és ügyes-bajos dolgokban a család csakis az ő tanácsa után indul. Koppány tehát a kisebbik ur jogán pályázik Sarolta kezére és vele együtt a fejedelmi székre. De Sarolta elutasítja kérését. Nem egyéni érdek vezette őt. Fia javára lemond az uralkodásról és hallani sem akar arról, hogy Koppánynak nyújtsa a kezét. Koppány tehát visszautasítva, fegyverrel indul István és anyja ellen. A legutolsó feljegyzés, amit a kortársak és közvetlen utódok Saroltáról feljegyeznek, ez a feleségülkérés. Ezentúl egyetlen szó sem említi meg Sarolta nevét. A történelemből tudjuk, hogy István leverte Koppányt, és később leverte Sarolta pogány rokonságát is. Békésen uralkodott a keresztény Gizellával és apjának, anyjának nagy müvét tökéletesíti, befejezi. Ezentúl már csak Istvánnak és Gizellának nevével találkozunk és Sarolta büszke, öntudatos alakja elvész a történelmi idő homályában. mikor született s mikor halt meg. Nem tudjuk, ki volt az édesanyja, mikor volt házasságának napja és nem ismerjük halálá-Tulajdonképpen igen keveset tudtunk róla. Nem tudjuk, nak körülményeit sem. De a dátum nem is fontos. Az első magyar nő, akinek neve belekerült a magyar történelembe, olyan szerepet játszott ennek a népnek történetében, hogy azt a szerepet határok közé fogni, szinte szükségtelen. Minden életrajzi adatnál, évszámnál meggyőzőbben beszél tette, munkássága. És minden életrajzi adatnál fontosabb számunkra, hogy tettein keresztül megismerhettük fennkölt gondolkozását, vakmerő bátorságát, amellyel a legnagyobbszabásu dologba bele mert fogni, széles tudását, okosságát. A történelmi idők messzeségéből olyan nőalakként tekint ránk vissza Sarolta, amilyent a magyar történelem csak keveset tud felmutatni. Mindent megadott neki a Teremtő, amivel nagy feladatát elvégezhette. Szép volt, okos, férfiasán bátor, vakmerő, ügyes, férjét és kortársait szépségével, okosságával, ügyességével bámulatra tudta késztetni és fennhatóságát elismertette velük. Jóságával, kereszténységével, apjától nyert könyörületességével, nőies természetével pedig ki tudta egyenlíteni az ellentéteket és áthidalta azt a szakadékat, amely a pogányság és a kereszténység között állott. Nem volt igazi
