Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)

1964-07-01 / 1. szám

A MAGÁRAMARADT LISZT FERENC

1961-ben Liszt-évfordulót ünnepelt a világ: julius 31-én halálának 75-ik évfordulóját, október 22-én pedig születésének 150-ik évfordulóját. Kettős jubileumot ünnepelt tehát a világ nemesebbik fele, amelyik még fogékony a szépség, a művészet, a lelki gazdagság iránt, ünnepük elsősorban a magyarok, otthon és idekint egyaránt, mert Liszt Ferenc elsősorban a mienk s csak azután a nagyvilágé; mienk származása szerint s mienk, mert mindig is magyarnak vallotta magát, ünnepük az osztrákok is, mert szülőhelye, a nyugatmagyarorzági Doborján ma Burgenlandban, Ausztria területén fekszik, ahol Raiding néven ismerik, ünnepük a németek is, mert a németországi Bayreuth városában van eltemetve. S végül ünnepli az egész zenei világ, mert örökszép muzsikája és tehetsége révén eey kissé mindenkié, aki közösséget érez a művészetekkel. Szülőfalujában az amerikai magyarok szobrot emeltek tiszteletére, Magyarországon ünnepi hetek voltak a róla elnevezett Zeneművészeti Főiskolán, amelynek Liszt Ferenc volt az első elnöke. Németország ugyancsak zenei ünnepségekkel hódolt szellemének s a jubileum során talán sor került sírjának a rendbehozatalára is, mert nevét egy szép utca viseli ugyan Bayreuthban, de nyugvóhelye éppen olyan elhanyagolt és magányos, mint amilyen magányos és mellőzött volt élete végén “maga a mester, aki ott porlad a német földben.

A hontalan magyarság ugyancsak megiinnepli zenei zsenijét — előadásokkal, zenei estekkel és újságcikkekkel. Bizonyára részletesen elmondják majd életét, művészi sikereit és méltatják mint előadóművészt. Megemlékeznek majd szerelmeiről, családi életéről, küzdelmeiről és dicsőségéről. Másoknak hagvván a teret, hogy minderről a gazdag életműről részletesen beszámoljanak a hontalan magyaroknak, itt mi a mellőzött Liszt Ferencről akarunk szólani, a meg nem értett művészről, a félreismert em-Irta: Dr. Heckenast Dezső

bérről, tehát Liszt Ferenc estélyéről. A hetvennégy éves Liszt Ferenc — életének utolsó éve ez — Rómában egyik tanítványával felkeresi Tasso halálának színhelyét és megmutatja neki az útvonalat,

amelyen a nagy olasz költő holttestét annak idején diadalmenetben vitték megkoszorúzni a Capitoliumra. Ekkor mondja keserűen tanítványának: “Engem nem visznek majd a Capitoliumra, de eljön a kor, amelyben müveimet elismerik; számomra igaz, későn lesz az már!” Keserű mondás, de igazsággal teli: sok hazánkfiát hazavitték azóta már legalább nyugodni a honi földben ha nem is a Capitoliumra, de Liszt Ferenc ma is idegenben porlad mellőzötten, egy német kisvárosban a nagy Wagner Richard dicsőséges tiszteletének árnyékában.

Az a művész, aki előtt ifjúkora óta valósággal térden áll a világ közvéleménye, akit a nagyurak és a nagyközönség rajongva dédelgetnek, akinek minden emléktárgyát a

rajongók serege őrizgeti, aki hódolni látta maga előtt Európa szellemi és társadalmi életének vezéreit, élete végén joggal kesereg, joggal elégedetlen, joggal meghasonlott és joggal csalódott és nem a jelentől, hanem a jövőtől várja az igazolását. Az öreg Arany János magányában és csalódottságában ezeket írja magáról: “Kinek nyúlfarknyi a reménye s többé se kér, se vár sokat: A múltban él, az ócska lom közt tesz-vesz, keresgél, rakogat.” Szinte természetes volna, hogy az élete végéhez közeledő, sokat csalódott öreg zeneköltő is a múltjához forduljon vigasztalásért, hogy emlékeibe temetkezzék s azokkal időzzön, akik széppé tették az életét. Liszt Ferencnél azonban nem igy van: ő nem a múltba fordul vigaszért, hanem a jövőbe. Én várhatok — jegyezte meg büszkén, de belső keserűséggel. Még saját ve je, Wagner Richard is a múlt ittfelejtett emlékének tartja Liszt Ferencet, a jövendő nagy úttörőjét; éppen az a Wagner, aki maga is Liszt Ferenc újszerűségéből gadagodott. Ez a nagy magyar zeneköltő legnagyobb egyéni tragédiája.

Liszt Ferenc életét pályafutása utolsó másfél évtizedében a mozgékonyság jellemzi. Hivatalos hangverseny -kőrútjai megszűntek ugyan, de elég sokszor játszott még nyilvánosan. A budapesti Zeneművészeti Főiskola (akkor még Zeneakadémia) elnöki tisztsége az év egyharmadára hivatalos formában is Magyarországhoz kötötte. Azonban a hatvanas években elvállalta a Budapest-Róma-Weimar háromszög zenepedagógiai és művészetpolitikai teendőinek módszeres ellátását és ez rendszeres évi körutazást jelentett, ami terhes volt ugyan az öregedő művésznek, de azért évről-évre lelkiismeretesen elvégezte a vállalt feladatot. Néha megfordul Londonban, Párizsban, Antwerpenben, Bécsben, Velencében még ezután is; sorra járja a nagyobb magyar városokat, mindenütt sok a barátja, szülőfalujába Nyugatmagyarországra is elíáto-3