Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)

1964-07-01 / 1. szám

gat hetvenéves korában, szülőházának ünnepélyes megkoszorúzására, így jut el Bayreuthba is a Wagnerünnepségekre, ahol megbetegszik és ez az útja a életébe kerül. Mindezeken a helyeken, bár tanítványai mindig köréje sereglenek, meglehetősen elszigetelten él. Bár a közélet, hazájában és külföldön egyaránt, bizonyos hivatalos hódolattal övezi, működése közvetlen színhelyein alapjában a közöny és a megnemértés légköre veszi körül. Milyen különösen is hangzik, hogy Weimarban, abban a kisvárosban, ahol a lakosság jelentékeny része a Liszt-körüli idegenforgalomból él, legtöbben nem is tudnak róla. Bécsben pedig mindvégig ellenséges bírálattal, rosszindulatú vagy legalább is közömbös közönséggel kellett szembenéznie, jóllehet az osztrákok ma is és mindig egy kicsit a magukénak is tartották. Párizsban megoszlott a művészeti közvélemény müvei értékét illetőeg, az Esztergomi-miséje valóságos kudarc volt, amit csak az utolsó utján meleg ünnepléssel tett jóvá a francia főváros közönsége.

Legfájóbb csalódása a közvetlen otthona, magyar hazája volt: a nyolcvanas években Budapesten Liszt Ferenc elfeledett embernek számit. Mialatt szobra ott áll az Operaház homlokzatán, a magyar zenei közélet szinte tüntetőén nem vesz róla tudomást. Ez már a pántlikás hazafiak, a millénium görögtüzes előre vetett világának a korszaka. Csak legszűkebb baráti köre tart vele kapcsolatot, sokat emlegetett mágnás-barátai, az Andrássyak, a Széchenyiek, a Telekiek nincsenek már mellette. Helyettük ott van Podmaniczky Frigyes operai intendáns, aki az Operaház megnyitásán betiltja a Királydalát, amelynek dalmotivumai szerinte egv általánosan ismert és a legmagasabb uralkodóház ellen irányuló forradalmi dalból (tudniillik a Rákóczi-nótából) vannak kölcsönözve. A báró ur maga is ott van az Operaház előcsarnokában és biztatja a rendőröket, akik kardlapozzák a király ellen és Liszt Ferenc mellett tüntető budapesti közönséget. Félreértik Lszt Ferencnek azt a Iépését is, amikor mintegy menekvésszerüen reverendát ölt magára és társadalmi feladatai mellé egyháza szolgálatát is elvállalja. Tény ugyan az, hogy Liszt Ferencet maga a Szentszék és a főpapi körök sem komolyan papi minőségében és az egyházi rendbe való belépését gyanakvással szemlélték, némelyek “abbénak öltözött Mefisztó”-ként emlegették. Akármint volt is, Liszt Ferenc ezzel a lépésével megkísérelte azt, hogy a XIX. század szabadgondolkodóitól megtépázott Rómában megmentse a lehanyatlott és felbomlóban lévő katolikus egyházi zenét. Elképzeléseiben és vágyálmaiban azonban csalódott, a pápai kúria semmit sem tesz egyházi müveinek az érdekében és maga a művész is kényelmetlen az egyházi körök számára. Az öregedő Liszt Ferenc számára Róma is ugyanaz a hűvösség, magány, csend és tartózkodás, ami Budapest és Weimar. Mindenki számára egy kissé idegenné vált, kezdi magát számkivetettnek érezni és kezd kialakulni körülötte a hazátlan Liszt, a bolygó művész legendája.

Liszt Ferenc mellőzésében sokan nagy szerepet tulajdonítanak annak, hogy nem igen tudott magyarul, amit a századvégi nemzeti fellángolás bajnokai nem tudtak neki megbocsátani. Ami a magyar nyelv nem-tudását illeti: a múlt században főleg a nyugatmagyarországi nemesi és polgári családokban, a városi nevelés e szakaszában éppen nem kivételes jelenség. Ezen az alánon azonban Széchenyi Istvánt, Eötvös Józsefet, Mosonyi Mihályt, Semmelweis Ignácot egyaránt ki lehetne rekeszteni a magyar kultúrából, mert hiszen későn, hiányosan vagy egyáltalán nem tanultak meg magyarul. Haza és nemzetiség egy közösséghez való szerves odatartozást jelent: Liszt Ferenc úgy érezte, hogy ő a magyar közösség zenei nvelvét beszéli, ez éppúgy odaköti-belefoglalja nemzete közösségébe, mintha annak valóságos nvelvét beszélné. Egyébként Liszt Kernre magyarságával kapcsolatos omblémákat a magyar zenetudomány már tisztázta. Bartók Béla rámutatott arra, hogy hazája és

nemzetisége meghatározására Liszt Ferenc a legilletékesebb s az ő saját nyilatkozatai a magyarság mellett szólnak minden alkalommal. A “hazátlan Liszt” téveszméjét Raabe Péter német zenekritikus, a legjelentősebb életrajz-irója dobta a köztudatba, sok más téveszmével egyetemben, amelyek közt meg kell említenünk Liszt Ferenc egy állítólagos mély vonzalmát a cigányokhoz és a cigányzenéhez. Liszt Ferenc valóban irt egy kis könyvet —■ A czigányokról és a czigányzenéről Magyarországon, amelyben a magyar népzenét tévesen cigányzenének mondja, illetve összekeveri a magyar népi dalokat interpretáló cigányzenészeket a müdaltermő cigányokkal. Ebből aztán sok félreértés keletkezett, amit Liszt Ferenc életrajzírói., főleg az angolok és a németek még alaposan meg is toldtak és félremagyaráztak.

A századvégi és a századfordulói Magyarországa, a millenáris Magyarország Liszt Ferenc igazi jelentőségét nem ismerte fel. Sokféle akadály torlaszolta el a hozzávezető utat: a népszerű magyar rapszódiák kizárólagos kultusza egyfelől, a cigányzenéről irt regényes könyv ellenséges fogadtatása másfelől, evvaránt megtette a magáét, hogy alakjából és müveiből csak a külsőségeket lássák meg, azt bálványozzák vagy azok ellen hadakozzanak.

Amikor az országgyűlés Liszt Ferenc hamvainak hazahozatalára vonatkozó javaslatot tárgyalta (1887), Tisza Kálmán kemény szavakkal ítélte el a nagy zeneköltőt és a hazahozatalt ellenezte: “Amikor a magyar embernek alig maradt valamije a magyar zenén túl, éppen akkor hirdette széles e világon, hogy az nem magyar zene, hanem cigány.” ábrányi Kornél és Fabó Bertalan túlzott lelkesedése egyfelől, Eötvös Károly és Bertha Sándor túlfűtött haragja másfelől, ugyancsak nem járult hozzá, hogy Liszt Ferenc legalább haló poraiban felkerüljön a magyar Capitoliumra. Igazi alakjának a felfedezése egy rokonszellemre várt: az ifjú Bartók Bélára, aki már tanulóéveiben felfedezi Liszt Ferenchez fűződő mély zenei kapcsolatait és müveinek elő-4