Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1964-07-01 / 1. szám
talán át sem éli a keserves hontalanság tiz esztendejét. Megragadta a ceruzát és reszketeg betűkkel sóhajtotta a papírra: — Azt mégsem hittem volna, hogy ilyen könnyen el tud hagyni. — Könnyen? — mondta magában Elza, amint a könyökéig tologatott írásra pillantott. Forgatta a ceruzát, az asztalt ütögette. Néhány vonalat, néhány ákom-bákomot oda is karcolt a papírra. Lesütöttszemmel, szelídült mosollyal nézett maga elé. Mennyivel könnyebb lenne a szivére hallgatnia, mint az eszére. De erősnek kell kennie! Házasságuk ötven éve alatt uralmának az volt legfőbb biztosítéka, hogy okosan megkötött békékkel tette tartóssá győzelmeit. A szomorúság és kacérság fájditó gondoskodásával küldte válaszát:-— Aztán a diétát akkor is tartsa be pontosan, ha én már nem vagyok maga mellett. Egy liternél több folyadékot nem ihat naponta. A férj betűi már visszafojtott zokogással remegtek: — Hogyan tudnék minderre egymagám vigyázni? — Majd az uj asszony. ■—- Miféle uj asszony? ■— Ó, Istenem, olyan sok van, aki boldogan foglalná el a helyemet. — Nyolcvanéves koromra nősüljek? — remegett a betűk hangja. — A férfiaknak ezt is lehet. Vagy ha nem akar megnősülni, végre élvezni fogja a szabadságot, amit ötven éven át nélkülözött miattam. Ezt már alig láthatóan tudatták az asszony törékeny alakú vonalai. Mintha abból a sóhajból keletkeztek volna, amely titkon megelőzte azokat. Ötven esztendő tapasztalásából tudta, hogy az érveknél hatásosabb a kellő pillanatban ellehelt sóhaj, könny, sirás és némaság. Egy asszonynak a sírig kell értenie a szinészkedéshez. Akit boldoggá akarunk tenni, azt előbb szomoritsuk el, mert a boldogság alapeleme a fájdalom. Kegyetlen játék, de biztosan vezet a célhoz, hogy olyankor is a nő legyen az ur, amikor a férfi hiszi magát annak. — Szabadság?! — röppent föl a papírról a töredelmes bűntudat. — Úgy van, barátom, végre szabadság! — uszított, sebzett, kinzott tovább az asszonyi játék. A ceruza ismét elhevert. A férfi köhihtett, a nő elmélázóan sütötte le a szemét. Egy szóra, merész mozdulatra szomjasan hallgattak mind a ketten, mint mátkaságuk idején. Kipirult az arcuk, lángolt a testük. Ismét fiatalok voltak. A férj csontos, öreg keze hirtelen lecsapott a gyönge asszonyi kézre. — Aztán magának jobb lenne úgy, Elza — harsogta a felesége fülébe. A válasz néma vállrándítás, bus mosoly, lesütött szem, gyönge pir, játék a ceruzával, majd ábrándosa i nagyra nyitott tekintet: — És magának Kálmán? — A halálom lenne! Az asszony lehajtotta a fejét. Lányos bánat szelíd mosolyával, titokzatos forróság csillogott sötétbarna szemében. A férj gyönyörködve nézte. Más asszonyok már rég megöregedtek ebben a korban, ez a gonosz kis Elza meg egyre szebb. Ujjai körülölelték a vékony csuklót. — Hát nem szeretsz? Elza erre várt. De még a harag duzzogóvá váló utolsó játékát akarta, mielőtt szelíden megadná magát. Csak úgy, behúzott karmok puha incselkedésével, hogy már ne sebezhessen. Mint amikor még egy utolsó ellentállást színlelt a derekát átfonó karok ölelése közben. Kezébe vette a ceruzát és az öregemberre nézett csábosán. Aztán a betűk eliramodtak, mint bokorugró szoknyáikban az üldöztetést reménylő lányok, akik formás libbenésekkel mutogatják, amit rejtenek. Lihegő betűk, amelyek hirtelen megadással, kifulladtan megtorpannak és úgy ütnek a támadóra, hogy cirógatnak is: — Jaj, de ostoba! Édes, kedves, ostoba! A férfi nagyot sóhajtott és a kis kéz fölé hajolt, amely puhán tapadt az arcához. Aztán a férj kérlelően mutatott az asszony csészéjére, az meg beleegyező mosollyal emelte azt a szájához. Kissé könyökből, kisujját kényeskedve elengedő mozdulattal, ahogyan az ő lánykorában tartották finomnak és előkelőnek, mert szerelmes férfi pillantása figyeli most őt és minden báját meg kell sokszoroznia. Halk nevetgéléssel mondogatta magában: — Mindég ilyen volt, ilyen is marad. 36 Pedikür síelés után...
