Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)

1964-07-01 / 1. szám

nyugta sem lehet, hogy végiggondoljon valamit? Az álom kezdett elmosódni az agyában és már azt sem tudta biztosan, hogy a fia dollárokat küldött-e neki vagy valami károsodásról értesitette-e álmában? Még egy szó és mindent elfelejt. Elöntötte a harag:

— Meg tudnád mondani, hogy az oroszok mikor tartottak be egy megállapodást?

Köhögés fogta el, az arca vészesen kivörösödött. Elza ijedten tipegett a csaphoz és néma mozdulattal pohár vizet tett eléje. A roham lecsillapult, a szóváltás véget ért. Az öregember az orrát fújta, a szemét törülgette.

— Mehetünk? <— kérdezte mogorván.

— Ahogy parancsolod — felelte a mártirsors világfájdalmas hangján az asszony.

A férj zord némasággal segítette fel felesége kabátját s az sértődött ábrázattal a férjét. Elindultak a kávéház felé. Nem is a tejeskávéért, vajaszsemlyéért, hanem a coffein illatával kevert füstös levegőért, zsongó hangokért, idegen arcokért, az ablakon át betekintő élet látványáért, a hogylétük felől érdeklődő előzékeny pincérért. Magáért a kávéházért.

Egymásba kapaszkodva mentek, mint máskor is, de az asszony most nem simult a férjhez és az nem burkolta ujjai közé a kis kezet, hogy a rövid ut alatt is érezze édes-kedves lüktetését. Nem szóltak egymáshoz, őrizték haragjukat. Az asszony fürge tekintete ugyan most is őrködően vette szemügyre a villanyrendőr lámpáját, a száguldó gépkocsikat, karmozdulata megállást parancsolt, indulást jelzett, de nem mondogatta anyáskodó dicsekvéssel: "Te semmitől se félj, kedves, ha én veled vagyok.” A férj is csak tűrte karja laza tartásával, hogy irányítsák, vigyék, de nem hálálkodott, mint máskor: “Te vagy a szemem és az életem.” Hajlottan lépegettek a csalódottak bánatával. Egyre szomorúbb az élet. Barázdák kusza vonalaival telefirkált arcukon már alig maradt hely a további évek véseteinek.

A kávéházi asztalnál távolságottartó elkülönültséggel vívták tovább hidegháborújukat. A férj papirtömböt és ceruzát tett maga elé. Társalgásuk eszközeit. Mialatt ir az egyik, a másik feleletre szomjasan vár. Ide-oda röpdös a papirtömb meg ceruza, hogy elkiálthassa örömük meg bánatuk izgatott betűit. Néha felkiáltanak hangosan vagy hevesen rázzák meg a fejüket. A férj erélyt éreztet, az asszony meg bosszantóan mosolyog. Ha meg ő jön indulatba, a férj a bölcsek mosolyával dobol az asztalon. Aztán váratlanul összemosolyognak. Az asszony nagy gonddal összeköti férje nyakán a selyemkendőt és a férj is igazit egyet az asszony kabátján.

A ceruza meg a papirtömb most érintetlenül hevert az asztalon. Az asszony felkente ugyan a vajat a férj zsemléjére, mert ez hitvesi kötelessége, ő maga azonban nem nyúlt a reggelijéhez.

A férj figyelmét semmi sem kerülte el, de ezt el nem árulta. Öt nem lehet terrorizálni. Éhségsztrájkkal sem. Mohón szürcsölte a kávét, rágcsálta a vajasszeleteket, de a maga elé tartott újság zizzenő lapjai mögül, egyre türelmetlenebbül leste, hogy az asszony mikor kezd már végre enni.

— Hallatlan, hallatlan! — morgolódott befelé. — No de majd letöröm ezt az asszonyi ágaskodást.

Ceruzát ragadott és a tömbpapirra vetett betűk haraggal kiáltották.

— Fejébe vette, hogy éhenhal?

Kurtán, hidegen és fulánkosan röpült vissza a válasz:

— Magánügy.

— Magánügy?

Ilyet még nem hallott a világ! Egy feleségnek magánügyei legyenek a férj előtt? Mind haragvóbban bámult maga elé. Az asszony élvezte a helyzetet. Picire húzta ajkait és egy képeslap fölé hajolt.

— Tűrhetetlen! —- robbant ki a férj és az asztalra csapott.

— Viselkedjék rendesen, nem vagyunk odahaza — csattant rendreutasitóan a papírra vetett válasz.

A férj elolvasta és erélyes ceruzavonásokkal fenyegetődzött:

— Úgy látom, erélyesebb rendszabályokhoz kell f olyamondom!!!

Az asszony arcát az izgalom halvány pírja lepte el. Eszébe jutott az a pillanat, amikor ugyanez a gorombán fenyegetődző ur könyörögve térdelt előtte és ő ellágyultan emelte magához.

— Rend-sza-bályo-kat? — lépegettek betűi a sértett asszonyi méltóság királynői tartásával. — Erre magának már nem lesz alkalma, kedves barátom.

— Hogy értsem ezt?

— Úgy, ahogyan akarja.

— Szóval válni akar?

' Szinte a vállrándítás is látszott a feleleten:

— Tud ennél okosabbat?

•— Nem! — és a ceruza fémhegere éles koppanással hullott az asztalra.

Legfeljebb nem lesz, aki reggeienkint elkíséri a kávéházba, vajat ken a zsemléjére, és lefekvéskor melegített kendőbe bugyolálja jéghideg lábát. Arra meg éppenséggel nincs szüksége, hogy minduntalan átnyúló forró kéz és ijedt hang riogassa álmából: “Valami baj van, Kálmánkám? Fáj valamid, szivecském?” Sétálgatni, a hársak alatt üldögélni egymaga is tud. Ha Elzának igy jó, neki még jobb. Minden más férfi már rég megfutott volna egy ilyen házsártos nő mellől. Végre szabad lesz. Természetesen semmi olyan nyilatkozat árán a lefolytatandó válóperben, amivel Elza asszonyi tisztességét sérthetné. Ez úri kötelessége. Ezt Elza elvégre meg is érdemli. Mert azt tárgyilagosan el kell ismernie, hogy alapjában véve jó teremtés. És ha ő nincs mellette, életük utolsó szakaszában.

35