Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)

1964-07-01 / 1. szám

csak én osztottam meg vele. Láttam őket együtt az utcán. Egymás mellett mentek, olyan összhangban, ahogy csak azok tudnak menni, akik szeretik egymást. A másik egy egészen fiatal leány volt, szőke hajú majdnem gyermek még. Szépnek találtam és a szivem mégis fájt, mikor ránéztem. Abban a pillanatban tudtam, hogy el fog szakadni tőlem. Egészen lassan, és neki is fog fájni, hiszen ő szeret azért a maga módján. Ő tudja, hogy én őt ismerem és hogy ő jelenti nekem az egész világon az egyetlent. De azt nem tudja fölmérni, hogy mennyire szeretem. Ismerem a lépését, a mosolyát, a komolyságát. Tudom, hogy mi foglalkoztatja, érzem, ha örül valaminek vagy ha bántja valami. Hiszen az élete nem volt könnyű. Az apja olyan korán meghalt és sajátmagának kellett az élettel megküzdenie, harcolnia önmagáért — és érettem. Én oly keveset tudtam neki segíteni, csak éppen mindig vele voltam. Szeretetünk egymás iránt pedig napról-napra növekedett és erősebb lett, az én életemet teljesen kitöltötte. Az övét nem, ezt most már tudom.

De azt is tudom, hogy nem fogom visszatartani. Nem fogok közéje és e közé a fiatal leány közé állni, a másik nő közé, aki az ő életébe belépett. Ő nem mondott nekem semmit, nem is sejti, hogy láttam őket együtt. Nem érezte meg, hogy ott voltam a közelükben. Lehajolt hozzá és megcsókolta a kezét. Nagyon komolyan beszélt hozzá és a szőke leány is elkomolyodva hallgatta. Vájjon nem rólam beszélt, az együvétartozásunkról, a közös életünkről huszonnyolc éven át? Sokan vannak, akik a mi egymás iránti szeretetünkeket nem tudták teljesen megérteni, "ósdi”-nak nevezték, de én azt hiszem, az igazi szeretetben nincsen ma, tegnap vagy holnap, az igazi szeretet egyedülálló.

Nem tudom, hogy azt várta-e, hogy én majd megkérdezem. Talán mégis érezte, hogy tudok valamit. De én hallgattam, az volt az érzésem, hogy most ez egyszer mégis neki kell az első lépést megtenni, eddig mindig én találtam meg az utat. De ő túl becsületes ahhoz, hogy ne tudná, hogy el kell engem hagynia, dacára mindennek! Igen, el kell mennie, ha a szive erre ösztönzi, ez természetes! De ezekben az utolsó hetekben bizonyára mindig arra gondolt, hogy velem mi lesz. Mit fogok csinálni, ha már nem várhatok rá, hogy mikor jön haza, fáradtan, de megelégedetten. Talán látott igy egyedül ülni, ahogy most itt a szobában ülök, és ez fájt neki. De nem beszélhettem vele a fiatal leányról, mert talán hamis hang vegyült volna a beszélgetésünkbe. Ha azt mondfam volna: "nem tudom, hogy neked való-e, hogy boldoggá fog-e tudni tenni” ... ebből olyan könnyen érezhetett volna ki féltékenységet. És ezt nem akartam. Mindkettőnknek egyedül kell ezt az utat megtennünk.

Tíz perc múlva jön a vonat, tiz perc múlva itt lesz. örülni akarok, nem akarok sirni, ha megmondja nekem, hogy neki most már a másik nőhöz kell mennie.

Hiszen olyan hálás vagyok, hiszen az egész életemet együtt töltöttem vele, huszonnyolc évet telve boldogsággal, ezt jelentette nekem, — és azt hiszem neki is! Tudtam, hogy ez egyszer bekövetkezik, hogy egyszer búcsút kell vennünk egymástól, a férfiak ilyenek és ezt tudomásul kell vennünk! Meg akarom neki könnyíteni, beszélni fogok vele ma, tudnia kell, hogy én becsületes játszmát játszottam és nem akarok belékapaszkodni. Hiszen ha csak sejtené, hogy mennyire meg akarom neki könnyíteni, nem utazott volna el anélkül, hogy meg ne mondta volna nekem, hová .. .

Az ablakomból látom már jönni. Nincsen egyedül, a szép szőke leány is mellette jön. Karjával belekarol az övébe, egy kicsit dacosan, úgy tűnik nekem. A leány is komoly, — de én azt akarom, hogy nevessen, mert ő csak vidám embereket szeret maga körül. Most érkeztek a kertkapuhoz, most kutatva körülnéz, de nem láthat meg engem, mert behúztam a függönyt. Megmutatja a leánynak a tulipánjaimat, most vannak teljes virágjukban. Később, egy óra múlva, ha már mindent tudok, ki fogok menni és egy nagy csokrot fogok a szép szőke leánynak szedni.

Hát most megérkezett, látom, hogy az ajka reszket: választott! A másik nő az életében győzött. Én magam maradok, nekem le kell mondanom.

Egy kulcs fordul meg a zárban. Ki fogom tárni a karomat és ezt fogom neki mondani:

“Fiam, életed huszonnyolc évét ajándékoztad az anyádnak, most egy másik nő az életedben vár terád. Legyetek áldottak és boldogok, gyermekeim ...”

Szitnyai Zoltán:

ELLENSÉGEK

— Most már mi is hazamegyünk — szólalt meg a feleség, ősz fürtjeit rendezgetve a tükör előtt.

— Ezt meg honnan veszed? — kérdezte a férj olyan ingerülten, mintha valami sürgős teendőjében állították volna meg.

Elza nyelt egyet. Ö tud uralkodni magán, ötven éve egyebet sem tesz, mint önmagán uralkodik.

— Megálmodtam, Kálmán — mondta szelíden.

— Ugyan, a te álmaid! — legyintett. Ő is álmodott. Dollárokról meg a nagyothallók készülékéről, amellyel Amerikába vándorolt fiuk lepte meg álmában.

— És ha neked nem is számítanak az én álmaim, — beszélt tovább a nagyothallók hangosságával az asszony — mindenki tudja, hogy most már Magyarországot is el kell hagyniok az oroszoknak. Akkor pedig hazamegyünk.

A férjnek az volt az érzése, mintha elhessegetett légy röppent volna vissza az orrára. Hát neki annyi

34