Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)

1964-12-01 / 5. szám

színek titáni brutalitásából áradt.

— Remekmű — rebegte borzongva.

Zavartan, nyomasztó érzéssel hagyta ott a képtárat. Három hétig a várost rótta és meg sem nézte a lapokat, amelyek lármás tudósításokban számoltak be arról, hogy ő, H. C. Wellis, a világhírű festő Budapesten tartózkodik, műtermet rendezett be és végleg itt akar megtelepedni.

Fogadta azokat, akik tisztelgő látogatásra megjelentek a villájában, fölvette a megrendeléseket, de elzárkózott minden bensőségesebb természetű közeledés elől.

Hűvös némasággal szorított kezet Nyáry Tamással, a hírneves piktorral is, amikor az bekopogott hozzá. Nyári megtekintette a képeit.

— Ön hatalmas tehetség — mondta meleghangú, őszinte meggyőződéssel.

H. C. Wellis-ben mintha hirtelen megvonaglott volna a lélek.

— Mondja ... — szólt halkan, merően Nyáryra szegezve hidegfényű tekintetét. — Mondja kérem, ismer ön egy Mihály Sándor nevű festőművészt?

Nyáry gondolkozott.

— Mihály . . . Mihály ... — kutatott az emlékezetében. — Igen . . . Már emlékszem a névre. Jól indult, láttam néhány képét, de nyomorában öngyilkos lett.

H. C. Wellis nem felelt. Fogta a kalapját.

— Bocsásson meg. Arra kell kémem, tartson velem.

Kocsiba ültette Nyáryt és elvitte abba a képtárba, ahol Mihály Sándor utolsó festményét látta. Nyáry megnézte a képet. Vállat vont.

— Érdekes tehetség volt — mondta minden különösebb rajongás nélkül.

H. C. Welllis mély lélegzetet vett.

— Ne nevessen ki kérem — szólt halk, forró hangon. — De ez a kép . . . Azaz hogy az én képeim, mintha eleven másai volnának ennek a képnek. Már tudniillik a festmény legbensőbb mozgalmasságát, a kényszerítő okokat értve, azokat a víziókat, amelyekből egy ilyen alkotás megszületik.

Nyáry gondolkozott.

— Az, amit ön mond, általánosságban vonatkozik a műre, mint a géniusz megnyilatkozására. Ezen a poszton egyedül az Isten különitette el magát tőlünk, amikor tökéleteset alkotott. Tökéleteset, amire mi képtelenek vagyunk. Ennek a kezdetleges, fiatalos hevü, elhagyott, egyben kérkedő, és gőgös alkotásnak semmi köze az ön kristálytiszta művészetéhez.

H. C. Wellis száraz szájjal kérdezte:

— Gondolja?

— Ez az igazság — felelte Nyáry.

— Helyes. Akkor mehetünk.

Kint kezet szorítottak és elváltak egymástól.

IH.

H. C. Wellis félév alatt megvette Mihály Sándor valamennyi megszerezhető képét. A lapok ezt is megírták és méltatták a halottat, aki a kegyeletnek egyik legsikeresebb megnyilatkozásán már ott ült némán, dicsőségtől és hódolattól övezetten a halhatatlanok között.

Valamennyi képe megkezdte a maga életét és ahogy ez az élet bővült, terjeszkedett, lüktetett, éreztette a maga uralkodó jelenlétét, a köztudatban, az érzés és gondolat érzékelhető régióiban úgy halványultak H. C. Wellis képei.

Ő maga órákig ült egyedül műtermében.

— Az agónia megkezdődött — mondotta magának egy napon.

De tavaszig még bírta, akkor egy szikrázó délelőttön kilehelte lelkét: kiállította Mihály Sándor összevásárolt képeit.

A lapok őrjöngtek. Mauzóleumot, örökéletü emlékműveket követeltek Mihály Sándornak.

Ezen a délutánon H. C. Wellis ismét felkereste a temetőt. Vitte magával valamennyi eszközét. Festőállványát a sirdombbal szemben állította fel. Amikor befejezte az; előkészületeket, ecsetje után nyúlt, hogy betetézze halálát és életét leghatalmasabb müvével: megfesse a temetőt, amelynek hantjai alatt most kezdődött, harmadik léte csiráit bontogatta az enyészet.

— Igazgató ur, ennek a fogolynak több szabadságot adhatunk a fegyházban, mert ez nem fog innen elszökni . . .

39