Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)

1964-07-01 / 1. szám

így mult el a junius, a julius, s az augusztus első

fele.

Egy borongós augusztusi reggel Feri a gyöpön feküdt, egyedül. Esőre hajlott az idő, cimborái késtek. Mellette a füvön némán hevertek lármaszerszámai, a fütyülő meg az okarina. Ö maga se zajongott. Nézte az eget, aztán lehunyta a szemét.

Wilcsek, anélkül, hogy észrevehette volna, a szobájából hosszan szemlélte.

Verébtestü, vézna, mezítlábas kölyök volt. Még tornainget se viselt, csak egy seszinü vászonnadrágot. Nadrágtartói keresztben feszültek meg kiálló bordáin.

— Halj meg — gondolta Wilcsek a gyűlölettől részegen, -— dögölj meg — és ő is lehunyta a szemét, úgy kívánta neki, teljes szivéből a halált.

Amikor kinyitotta a szemét, Feri még mindig mozdulatlanul feküdt. Nagyon sápadt volt.

Később — tiz felé — kezdődött el a cirkusz és tartott, mint mindennap, este nyolcig.

IX.

Másnap szerencsére vihar kerekedett. Szakadt a zápor, villámok cikáztak, több helyütt le is csapott. Az ég haragja egy kis fegyverszünetetet hozott. Huszonnégy óráig szünetelt a játék.

A következő reggel kettőzött buzgalommal dolgoztak, ki kellett pótolniok, amit elmulasztottak. Azon mulattak, hogy a labda a pocsolyába loccsant, aztán felfröccsent, sárkoszorut vonva maga után.

Wilcsek, aki félszemmel mindig kisanditott, ezen a napon hiába kereste Ferit. Másnap is hiába kereste. Egész héten nem látta Ferit.

Hol az a rosszpénz? — kérdezte egy reggel a takarítónőjétől, aki a szobájában motozott.

— Hát nem tetszik tudni? — álmélkodott a takarítónő. — Meghalt.

— A Feri? —- hördült fel Wilcsek.

— Igen, igen.

— A Feri? A Feri? — kiáltott Wilcsek oly rémülettel, mintha a saját fiáról volna szó és hirtelen leült egy székre.

— Az, az, — erősködött a takarítónő. .— A viciék Ferije. Beszállították a klinikára és meghalt. Tegnapelőtt temették. Azt hittem, tetszett hallani.

X.

Wilcsek a gyerekeket meg a szüleiket csak külön-külön ismerte. Vele szemben lakott egy vici. De annak, amint megállapította, csak lányai voltak. A mellette levő ház pincelakásában lakott egy másik vici.

Egyszer estefelé elsétált a pincelakás előtt. Az

VIII.

ablakban egy kis, sovány asszony harisnyát foltozott. Nem szokott vele beszélgetni, mert a környéken az emberek nemigen köszöntek neki, még a házmesterek és vicik sem. Most lassította lépéseit, megállóit az ablak előtt.

— Hallottam — mondta szomorúan bólintgatva. — Borzasztó, borzasztó.

— Bizony — szólt az asszony, — bizony.

— És mikor?

— Amikor az a nagy vihar támadt. Este már meg se ismerte az apját. Bevittük. Másnapra kiterítették.

— Mi baja volt?

— Láza — mondta az asszony szárazon, könnytelen szemmel. — Nagy láza volt. A fejét fájditotta.

— Nem betegeskedett azelőtt?

— Nem volt annak kérem soha semmi baja.

— Borzasztó — bólintgatott Wilcsek, -— borzasztó.

XI.

Szeptember elején megeredt az eső. Hetekig esett.

Sár borította el a kis Könyök utcát, a járda sárga márga-földjébe belecuppantak a cipők. A gyöp, mely a kánikulától megpörkölődött, kopaszodott. Aztán leesett a hó. Egészen eltakarta a gyöpöt. Senki se sejtette, hogy valaha nyáron itt labdát rúgtak és zajongtak.

Wilcsek a csöndes téli napokon rajzolgatott. Nem zavarta semmi.

XII.

Karácsony előtt a vici az öklét a felesége orra elé tartotta, majd hirtelen kinyitotta:

— Idenézz.

Tenyerén egy huszpengős bankjegy hevert.

— Ki adta? — kérdezte az asszony.

— Wilcsek ur. Odajött hozzám és csöndes karácsonyi ünnepeket kívánt.

Ezen csodálkoztak, mert Wilcsek sohase vette igénybe szolgálatukat.

— A Feriről beszélgetett -— tette hozzá a vici. — Mindig róla beszélget velem.

— Velem is — mondta az aszony.

Egy darabig hallgattak. Az asszony a sötétben a vacsorát készítette. Hagymaszeleteket dobott a sercegő zsírba.

— Jó ember — szólt az asszony tűnődve. — Szereti a gyerekeket. A Ferit is nagyon szerette.

28