Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)

1964-07-01 / 1. szám

Bibó Lajost

GÓLYA

Mindig a piac felől jött s ahogy a Misic boltjánál feltűnt hosszú, kajla alakja, amint botjával tapogatva a járdát, két rossz gólyalábát dobálta, a kölykök megbújtak a puskaszin mögött s a falnak lapulva várták. Mikor aztán a nagy nyomorék ember odaért, egyszerre szétrebbentek s jó, biztonságos távolságból rázendítették:

— Gólya! Tarjáni Gólya!

A boldogtalan, aki még kicsit hibás is volt, megtorpant, aztán fölemelve botját, megfenyegette a kölyköket:

— Meg-á-jjatok! —■ hebegte nagy erőlködéssel, — Fo-fogja-lak csak mög!

A gyerekek vihogtak. Az egyik fölmarkolt a kocsiút szélén a sárból és megcélozta Gólyát. A ragadós, nehéz sár éppen fejen találta a nyomorultat.-— Gólya! Gólya! — visongtak és térdüket verték rettentő örömükben.

Gólyának lógott a nyelve, összeszoritotta a fogait és nekilendült. Futni persze nem bírt, csak hajigálta lábait és csavarta volna előre felső testét.

A gyerekek henteregtek a kacagástól.

Szél, az öreg fukar, akinek négyszáz hold földje volt a nyomás szélen s egyszer evett csak napjában, mert még magától is sajnálta az ételt, kinn állt a kapuban s odaszólt a gyerekeknek:

— Elmönnyetek, mer mingyá közzétök vágok.

A lurkók megszeppentek és húzódni kezdtek a

kút felé.

— Gólya! Mee! ... — kiáltott még egyszer valamelyik kinyújtva a nyelvét s a következő pillanatban valamennyien futni kezdtek.

Gólya csapkodta szöges botját a járda kövein s csakhamar eltűnt a Királyszék irányában.

A Száraz utcában lakott. Juci néninél, a vtzhordó asszonynál. A városrészt Tarjánnak hivták, itt születtek és itt éltek mind a ketten s Jánost, mert ez volt a becsületes neve, azért csúfolták tarjáni gólyának. Ötven év körüli ember volt, ámbár sovány, beesett arca, ritka rőt szakálla kevesebbnek mutatták, meg aztán, mint a legtöbb tökéletlen, akinek hiányzott valami a négy fertályból, legényszámba ment, akivel a menyecskék is sokszor eltréfáltak. Ilyenkor János pislogott, szitta szaporán az orrát és röhögött. Maga se tudta mért, de az asszonyi szó és mosoly mindig megcsiklandozta, néha annyira, hogy szinte viszketett s rázta magát, miközben hol ide, hol oda kapott. Az öregek úgy emlékeztek, hogy annakidején, mert idétlennek született, kitették szegényt, az anyja megriadt szörnyszülött. magzatától és sorsára bízta. Az árvaszék neveltette aztán föl s kamasz korában szárnyára eresztették. Koldulásból, meg a Juci néni kegyelméből éldegélt később János s vesződött a gyerekekkel, akikkel éppen elég baja volt.

Állandóan a várost rótta, tavasszal azonban néha, amikor nagyon szépen sütött a nap s a verebek órákszám fürdőitek a porban, kiült az árok partjára és sütkérezett. Mikor aztán nyilt valahol a kapu s kióvakodott az utcára valamelyik gyerek, három- vagy négyéves, amelyik még nem tudott mást, csak az orrát piszkálni és nézni, nagy tágranyitott szemekkel bele a világba, János megmozdult az árok partján:-— Gy-gye-ere ide t-te!

A kis emberpalánták ilyenkor sivalkodva szaladtak be és fölkéredzkedtek az anyjuk ölébe. Akadt azonban olyan is, amelyik nem ijedt meg, hanem amikor János hívni kezdte, előbb hátrált kedvesen néhány lépést, azután hirtelen odaszaladt.

—- Gye-gye-gyere ■— nyújtotta ki János a karját, hanem úgy látszik, mégis csak többet akart, mint amennyit lehetett, mert csak a levegőbe ölelt. Olyan gyerek nem akadt, aki egészen közel mert volna menni hozzá.

Mert János mégis csak ijesztő volt.

Az anyák oda is szóltak néha az emberüknek:

— Hogy az ilyen embört mög ugyan még engedik. Csak rémisztgeti ezöket a szögény gyerököket.

De János minderről nem tudott. Csak hívta, csalogatta egyre őket, nyújtogatta feléjük karjait s valami furcsa forróságot érzett a testében. Ha csak egyszer, egyetlen egyszer hozzáérhetne valamelyikhez. Hogy miért? Nem tudta, értelme nem terjedt odáig, hogy gondolkozhatott volna ezen, csak a forró vágyakozás gyötörte.

Egy nap a Mucsi papucsos unokája leült vele szemben az árakpartra. János nem merte hívni, hogy menjen közelebb, mert félt, hogy a kisgyerek akkor fölkel és hazaszalad.

Nézte hát csak. Lapuló, gyáva remegéssel, lefogta elcsordult nagy meleg szeretetét.

A gyerek szalmaszállal piszkálta az orrát és figyelte Jánost.

Az hukkot csinált a sárból és földhöz vágta. A kivájt sár nagyot szólt. A gyerek nevetett. János másikat gyúrt és azt is hukkoltatta. A gyereknek a könynyei csurogtak. A nyomorult most elkezdte a fejét ingatni, ide-oda dobálta magát, hogy mulattassa a gyereket. Az ártatlan, kis szive viharos sikoltozásával ujjongott. János most már elszánta magát. Levágódott az árokba, mintha csak játszana s odagurulva a kis poronty elé, hirtelen fölnyult, hogy elkapja.

A gyerek kétségbeesett sikoltással ugrott föl. Mucsiné már rohant is feléjük:

— Pisti! Pisti! — kiáltott rémülten s odaérve hirtelen ijedtségében magához szorította és paskolni kezdte a gyereket. — Hát köll neköd csavarogni. —• Majd hirtelen Jánoshoz fordult. — Nem mégy innen, te! ... — kapott föl egy nagyobb göröngyöt.

29