Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1964-07-01 / 1. szám
Úgy védekezett, ahogy tudott. Néhány napig megpróbálta csukva tartani ablakait. Ekkor valamit tompult a lárma. Fátyolozottabban hangzott be a győzelmi riadal és a levertek halálhörgése, de kis, penészes szobájában rekedt a levegő, verejtékezett, azonkívül akarata ellenére is figyelnie kellett, hogy mi történt ott künn. Ez még inkább idegesítette. — Szent Isten — dohogott, ■— már megint tizenegyest lőttek. Ki kiabál ilyen élesen? Ez a Feri hangja, a Ferié. Ismerem. Egy kábító, forró délután föltépte az ablakot és rájuk rivallt! — Takarodjatok innen. Tessék följebb vagy lejjebb menni. Ez itt nem játszótér. Én dolgozom —■ és mutatta a vonalzóját, mellyel eddig hadonászott. — Nem halljátok? Kotródjatok, egy-kettő. A gyermekek, akik mindent csodának tartanak, hamar megszokják a csodát. Egészen természetesnek vélték, hogy a közelükben ez az öreg ember állandóan dühöng. Mintha mi sem történt volna, tovább tombolt a lárma. Wilcsek pár pillanatig tűrte. Akkor megint az ablakhoz ugrott. Az izgalomtól remegve, a dühtől tajtékozva orditott: — Orcátlan, neveletlen kölykei. Pimaszok. Csűrbe. No várjatok, ti taknyosok. Ezzel el is tűnt az ablakból. A másik pillanatban megjelent a kapuban, hajadonfővel, ingujjban. Gyorsan, ahogy rozoga, öreg lábai birták, elsietett valahová. Egy rendőrrel tért vissza. A rendőrnek kardja volt, nagy, hosszú kardja. Kissé megszeppentek a gyerekek. De nem hagyták abba a játékot, csak lassabban adogatták egymásnak a labdát. A huszadik század gyermekei, bármily társadalmi osztályhoz is tartoznak, kivétel nélkül tudatában vannak, hogy ők e kor bálványai, a felnőttek szemefénye, a jövendő reménysége s ehhez mérten önérzetesen is viselkednek, akár a trónörökösök. Nekik se szállt inukba a bátorságuk. Látták, hogy Wilcsek tárgyal a rendőrrel, de azt is látták, hogy a rendőr a vállát vonogatja és vitatkozik vele. Megvárták, amig odajön a rendőr. Az valamit mondott nekik. Nyilván azt, hogy próbáljanak csöndesebben játszani. VI. A rendőr odahivása a hadüzenetet jelenteste. Ettől a naptól fogva Wilcsek és a gyerekek között a diplomáciai viszony megszakadt, hadiállapotban voltak: a harc nyíltan kitört. Maga a labdarúgás a gyermekek számára teljesen elvesztette fontosságát, a játék napról-napra zülV. lött. Csak az izgatta őket, milyen válogatott kínzásokkal gyötörhetik áldozatukat. Szereztek egy fütyülőt meg egy okarinát. Ezeket reggeltől estig nyekergették, az ablaka alatt. Változatosságból nyávogtak is. Feri csufondárosan ijesztgette őket: — Jön a rendőr. Jaj, itt a rendőr. Hol a rendőr? Erre hahotázni kezdtek. VII. Wilcsek megadta magát a sorsnak. Hagyta, hogy a lárma beáramoljon szobájába, s mindent elborítson, mint az árvíz. Leheveredett divánára. Csöndesen dultfult, nyelte a mérget. Munkáját abba-abbahagyta. Sokszor megesett, hogy egy rajzlapot elrontott. Újra kellett rajzolnia az egészet. Hogy mi folyt itt napközben, azt csak késő este tudta meg, amikor váratlanul elcsöndesültek. Zsibbasztó enyhületként szállt le a nyugalom. De nem bírta élvezni. Füle még mindig csöngött, hallucinált. Aludni se birt. A lezajlott jelenetek cifra moziképei újra lepörögtek előtte s hangokat hallott, főképp Feri undok, kibírhatatlanul éles hangját. — Gyalázatos — veszekedett vele az ágyában, — te vagy a leggyalázatosabb, Feri. A többiek csak műveletlen, vásott gyerkőcök, de te vezényelsz nekik, uszítod őket, ellenem hajszolod. Megölsz, elkeseríted utolsó napjaim, izenként gyilkolsz meg, engem, szegény öregembert, aki sohase vétettem neked. Mit tegyek? Leönthetnélek, mig az ablakom alatt visongsz, hideg vízzel, vagy valami piszokkal, vagy olajjal, forró olajjal, mint a várvivó törököket a vitéz egri asszonyok. Megérdemelnéd. Jaj, ha kezeim közé kaparinthatnálak. Cibálnám a két füled, este a sötétben, amikor senkise lát, addig cibálnám, mig a vér nem bugyog belőle, mig le nem szakad mind a kettő, mig ott nem marad a kezemben, mint két rongydarab, melyet aztán ledobok a földre. A körzőm hegyével fúrnám ki istentelen koponyádat. Vagy a melledre térdepelnék, a hasadra gázolnék, a szemedre lépnék a két lábammal, a torkod fojtogatnám, lassan, kiszorítanám gégédből a levegőt, s nézném, hogy sápadsz el, hogy kékülsz meg, te disznó. Mit számit az, hogy te vagy a gyöngébb. Te vagy az erősebb, mert visszaélhetsz azzal, hogy a gyöngébb vagy. Elvetemült gonosztevő vagy. Gyilkos vagy. Ilyen gondolatokkal aludt el s kábultan, fájó fejjel ébredt. Akkor már állt a bál. Egyik nap a másikhoz hasonlított. Csak egyszer nézett farkasszemet ezzel a komisz fickóval, amikor egy nagy követ hajított a szobájába. Wilcsek az öklével fenyegette őt: — Megállj, gazember, megállj. Te még megjárod. 27
