Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)

1964-07-01 / 1. szám

"csak azért van igaza szegénynek, mert éppen a napja van.” Egyszer este 11-kor kértem tőle bocsánatot, de megvártam az éjfelet és akkor már neki kellett azért is bocsánatot kérnie tőlem, hogy az előbb én kértem tőle bocsánatot. Igaz, hogy 24 óra múlva meg ő vont kérdőre ezért:

— Na, kinek volt igaza tegnapelőtt?

.— Csakis neked, édesem. Bocsáss meg érte!

így élünk már hosszú évek óta a legnagyobb békében és szeretetben.

Kosztolányi Dezső:

FERI

I.

Wilcsek egy budai földszintes házacskában lakott. Egyetlen szobájának két kis ablaka az elhagyott Könyök-utcára szolgált.

Amikor jött a tavasz, a szembenlévő közvetlen járdára gyöpöt teregetett, afféle bozontos, bitang gyöpöt, melyet por lep, láb tipor, mégis egyre nő.

A gyöp a szegények szőnyege. Csakhamar birtokba vették a gyerekek. Az utca minden porontya idecsődült, iparosok, házmesterek, munkanélküliek apraja-nagyja, akinek a tél múltán szűk lett a pincelakás négy fala. Fiuk hancuroztak itt, kisleányok altatgatták babájukat. Még az anyák is ezen a gyöpön adtak emlőt a csecsemőknek.

II.

Nyár felé a fiuk a gyöpöt kinevezték futballpályának. Röpült a labda, harsány ordítások hallatszottak:

— Gól. Biró, hol a bíró? Gól.

Wilcsek a szobájában rajzolt, számolt, orrán zöld szemüveggel. Időnként föl-fölkelt és kitekintett, kíváncsian. Tornainges, mezítlábas gyerekek kavarogtak előtte, mint a darázsraj, vagy tizen. Nevüket állandóan hallotta: Jancsi, Ottó, Gyuri, Tibor, Feri, Géza, Pisti, Károly, aztán Béluska, egy nagy kamasz, akit nem tudni, miért hívtak Béluskának.

Eleinte szórakoztatta a lárma. Addig nem is volt baj, mig meg nem szokta. Mihelyt megszokta, untatta, később pedig szerfölött bosszantotta. Valami újat. A gyerekek csak a régi nótát fújták. Alighogy befejeződött egyik meccs, következett a másik:

— Gyerekek, fölállni. Ki a biró? Gól, gól.

Hovatovább elviselhetetlenné vált ez. Wilcsek

nem tudott munkájára figyelni. Sóhajtva járt föl-alá.

26

Csodában reménykedett, mely majd véget vet ennek. Hiába reménykedett. A ricsaj egyre erősödött:

— Dugót neki, dugót, Pisti, nyomd bele, Feri, Béluska, szorítsd. Gól, gól, gól.

III.

Wilcsek agglegény volt, de nyájas, nem emberkerülő. A szomszédi jóviszonyt mindennél többre becsülte, a gyerekeket nem akarta hiába zavarni. Több napig küszködött. Végre döntő elhatározásra jutott.

Egyszer, mikor a csöndháboritás tetőfokát érte, s a labdarugók úgy bőgtek, mint a sziuindiánok, szelíden, majdnem atyai hangon kiszólt:

— Csöndesebben játsszatok, gyerekek.

Halotti csönd lett.

A gyermekek a játék álmából ocsúdva, egy embert láttak az ablakban, egy szakállas öregurat, zöld szemüveggel, aki váratlanul kibukkant onnan, mint tréfás dobozból a krampusz. Csodálkoztak rajta. Talán kissé gyönyörködtek is benne, — főképp a szakállábán, a zöld szemüvegében, — mint minden újdonságban, mely az eseményekben szegény gyermekéletben történik.

Valamivel csöndesebben játszottak.

A második félidőben több kétes helyzet támadt, "henc”-et jelentettek be, “tizenegyes”-t lőttek s pogány harcizaj zendült föl, valahányszor a labda az ellencsapat őrjöngő tiltakozása közben begurult a képzelt kapuba.

Wilcsek most már keményen, érdesen figyelmeztette őket:

— Csönd legyen. Értettétek? Csönd legyen!

IV.

De mit ért mindez? Egy pillanatra csönd lett s utána annál vadabbul zudult föl a kankán. Nem is gyermekek voltak ezek, hanem ördögök, valóságos ördögök.

Wilcsek szerette volna az ügyet barátságosan elintézni. Fölkereste a szomszédokat. Megmagyarázta a különböző házmestereknek, viciknek, foltozóvargáknak és szatócsoknak, hogy a pokoli lármában nem bir dolgozni, arra kérvén őket, hogy gyermekeiket küldjék máshová játszani vagy intsék őket csöndre. Ezek nem fogadták őt ellenségesen. Csak sopánkodtak, hogy nyár van, a lakás kicsi, a gyerekek télen eleget kuksoltak otthon, játszaniok is kell valahol szegényeknek.

Ennélfogva tovább játszottak. Jancsi, Ottó, Gyuri, Tibor, Feri, Géza, Pisti, Károly, Béluska is, az a ronda, nagy kamasz, mindnyájan, akik eddig ott voltak s az újak, akik közben hozzájuk csatlakoztak, mint a labdarúgás lelkes hívei, sivalkodtak, bömböltek, kornyikáltak.