Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)

1964-07-01 / 1. szám

folyt a vér. A sisakot letette az ajtó elé, s kapart az ajtón. Nyafogott, ugatott. De persze az ajtó nem nyitott ki. A kutya megnyalogatta a tompo­rát. Ismét zörgetett. Várt. Szükölt. Egyszer csak megfordult. Rohant a tűzoltó-tanya felé. A tanyán nem volt senki, csak az őrálló két tűzoltó, meg a kocsisok. Az egyik tűzoltó kenyeret és szalá­mit reggelizett a pádon. A nagyszo­bát, ahol inni szoktak, söpörték. — Nini, a Ponty! — mondotta a reggeliző tűzoltó. •— Az órás erre jár. S egy falat kenyeret vetett a ku­tyának. Ponty azonban rá se nézett. Be­futott a nagyszobába, meg kifutott. Az istállóhoz is futott. Benézett. Majd a reggeliző tűzoltóra fordult a tekintete, s vakkantott reá. — Ne — mondotta a tűzoltó. És a szalámibőrt neki dobta. A kutya az eldobott bőrre pillan­tott, de nem kapta fel. Egy szökés­sel kiiramlott az udvarból. — Ez a kutya beteg — mondot­ta a tűzoltó. Ponty száguldva rohant vissza haza. Ismét kapart egyet az ajtón, ismét nyalt egyet a combján. Aztán megint el, le a tóra! Ott szükölt, ott ritt. Beúszott a vízbe. Úszkált jobbra-balra. Olykor fölemelte a fejét, és a levegőbe uga­tott. Délelőtt végre órát vitt valaki az óráshoz, s megpillantotta az ajtó sar­kában a sisakot. — Mi a fene? — mondotta. — Az órás nagyon részeg lehet. S átment a csizmadiához. — Ugyan kérem, ha az órás föl­ébred, adják át neki ezt az órát. Nem akarom felzörgetni, hátha csak reg­gel feküdt le. A csizmadia nevetett: — Vasárnap mindig bekeffent... Az óráshoz aztán mások is pró­báltak bemenni, de akkor már Ponty ott ült az ajtónál, a sisak mellett, és dühösen morgott. Azelőtt nem szokott senkire ha­ragudni. Csizmadiáék nevették, hogy a si­sak kívül maradt. Másnap azonban, hogy még mindig ott volt a sisak, tanakodni kezdtek, hogy vajon ott­hon van-e az órás? Hátha valami baja van? Hátha felakasztotta ma­gát? — Hátha elment falura —■ véle­kedett az asszony. — Akkor a kutyája nem volna itthon. A csizmadia átment és zörgetett. A kutya őt nem morogta meg. Zörgetett erősen. A kutya aggo­dalmasan nézett a kilincsre. De semmi válasz. A csizmadia akkor elment a ren­dőrségre. Dél felé megérkeztek a rendőrök és egy lakatos. A kutya a sisak fölé állt és ha­ragosan nézett rájok. Morgott. Az egyik rendőr kivonta a kard­ját: •— Mars innen! A kutya akkor dühösen ugatott. Látszott, hogy egykönnyen nem tágít. A rendőrök azonban követ ragad­tak. Két dobás: egyik oldalba, má­sik a fejen. A kutya sikitva mene­kült át a csizmadiához. Tíz nap elmúltával az órás sze­gényes holmija dobra került. Roko­nai nem voltak. A ház gazdája a házbérért jelentett jogot a holmira. A kutya még mindig ott ült az ajtóban. Lesoványodott, elhitványo­­dott. Bágyadt, bus szemmel nézett a közeledőkre. De alighogy az árverést meg­kezdték, a kutya egyszer csak benn­­termett. A mosóné épp a lepedőt akarta lehúzni az ágyról, azon ok­kal, hogy az órás másfél forintjával tartozik. A kutya felszökött az ágy­ra, s a szeme közé uhogott. A mo­sóné csaknem hanyatt esett ijedt­­tében. A kutya a négy lábát megfeszít­ve, elszántan vicsorgott mindenkire. Ütötték. Akinél csak bot volt, mindenki ütötte, csépelte. A kutya az ágy sarkába húzódott, de a botok ott is zuhogtak rá, fejére, hátára. Végre leugrott és bebújt az ágy alá. Az árverést folytatták. Az ágy, a két szék, a rozzant ruhaszekrény, s a szekrényben levő köznapi ruha és fehérruha-féle, mindenre akadt vevő. Még a papucsáért is adott egy kofa két garast. Aztán a szerszámos asztal került kótyára. Az asztal azonmód állt, amint az órás elhagyta. A finom reszelők, fogók, rugók kerekek, nagyitóüveg, kiskalapács, minden ott hevert a szokott rendben. A végrehajtó egy minutumig gon­dolkodott, hogy úgy adja-e el az asztalt, ahogyan áll? Vagy külön a szerszámokat? Végre is azt vélte, hogy legjobb lesz egyenkint eladni az apró holmit: többet kap érte. Fölvette hát a kiskalapácsot és kiáltotta: — Egy kis kalapács, gyermek­­játéknak is alkalmatos ... Abban a pillanatban dühös mor­­dulással szökött ki az eb az ágy alól. Egyetlen ugrással fönntermett az asztalon, és megmarta a végre­hajtónak a kezét. Mindenki visszahőkölt. A kutya a négy lábát szétvetve, nagy fehér fogait bőszült vicsorga­­íással mutogatva állt az asztalon. Már nem medvéhez hasonlított, ha­nem tigrishez, megádázott, megbő­­szült, nagyfogu tigrishez. A feje mintha megnőtt volna. A szeme düh­től kikarikásodottan meredt rájok. S hörgött, berregett. A szeme szinte tüzkarikákat hányt. — Fene essen ebbe a kutyába! S újra zuhogtak a botok a kutyán. — kiáltotta a végrehajtó. Ütötték fejét, hátát, ahol érték. Azonban a kutya mintha nem is érezte volna az ütéseket. Elszántan kaffogott jobbra-balra. Csupa fog volt, csupa agyar. Egy-egy nagy ütésre villámként rándult az ütő felé, és az arcoknak kapdosott. A szerszámok, rugók, kerekecskék csö­rögve röpültek jobbra-balra a lába alatt a forgolódásától. Forró lehe­leté, mintha láng lövellett volna a torkából... 22

Next

/
Thumbnails
Contents