Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)

1964-07-01 / 1. szám

Pedig hát igen láb alatt volt már a kutya. Ha szombat délutánonkint gyakorlatra vonult a tűzoltóság, Ponty nagyokat szökellve futott elől, és erős vuh-vuh! kiáltásokkal ijesztette az utca népét. Mikor a gazdája fölment a gya­korló létrán, nyugtalanul nézte, és keservesen tutult. Nevették miatta Zsadányit. Még izgatottabb volt a kutya, ha tűzre kongattak. Olyankor végtele­nül vonított, mintha a fogát húznák, és kaparta az ajtót. Zsadányi nem szeretett éjszaka fölkelni. Azelőtt mindig azt mondta, hogy nem hallotta a kongatást. És el is hitték neki, mert hiszen a vá­ros végén lakott. Mióta azonban Ponty megnőtt, olyan veszekedett lármát csapott, mikor kongattak, hogy fel kellett ébrednie. S a kutya száguldott vele a tűz­höz, mintha ő is tűzoltó volna. A tűzoltó-kocsik előtt dühös buzgó­­sággal rohant a tűz felé, s mintha eleven ágyú volna, amelyből vastag u-u hangokat lőnek ki, úgy ugatott. A tűznél aztán ide-oda ugrált és lármázott: zavarta a tűzoltókat a munkájokban. — Ménkű ebbe a kutyába! — mondta olykor az órás. — Agyon­verem! Egy vasárnap, hogy kimaradt, szokása szerint berúgott. Ide-oda­­tántorogva haladt hajnalban haza­felé. A kutyája is, hogy mellette járt, a gazdája lépéseihez alkalmazko­dott. Olyan volt, mintha ő is részeg volna. Egyszer azonban mégis elhibázta. Az órás rálépett véletlenül a lábára, s a kutya úgy ugrott félre, az órás is úgy lépett félre, hogy bizony az órás átesett rajta, és elvágódott a földön. — No, elpusztítom ezt a dögöt! — mondotta az órás. — Belököm a zugóba. Onnan nem tud kijönni. És ahelyett, hogy haza ment vol­na, elment a tóra. Őszi hajnal volt az. A platánok már hullatták a leveleiket. A tó vi­zében hidet szürke felhők tükröződ­tek. A malom kerekéről egyhangú zúgással omlott le a viz. Az órás a zsiliphez tántorgott. Át lehetett rajta ott menni, mint valami hídon. Az órás arra gondolt, hogy a kutyája követni fogja, s ő akkor megfordul, beleveti a kutyát a vizbe. A kutya azonban elmaradt tőle vagy húsz lépésnyire. — Ponty! Gyere ide, Pontyi! A kutya megcsóválta a farkát, és néhány lépést közeledett. De megint csak leült. — Pontyi! Gyér ide hát! No, gye­re ide! A kutya megint fölkelt. Moso­lyogva nézett a gazdájára, és a far­kát csóválta. De nem ment közelebb. — Ponty! Zsadányinak eszébe jutott, hogy mikor fürdött, mennyire nyugtalan­kodott a kutyája. A zsilip tetején csaknem fél mé­ternyi széles volt a gerenda. Gon­dolta, oda fekszik és nyögni fog. Akkor a kutyája bizonyosan mellé­je ül: belökheti. Rálépett hát a kettős gerendára, s a zsilip közepére ment. Leült ott. S a kutyájára pillantott. A kutya csakugyan közeledett. Nézte a gazdáját, hogy hova tűnt? Zsadányi lekókadt fejjel ült ott. A lába alatt egy általgerendát pil­lantott meg, régi általgerendát, ame­lyen a vizimoha hosszú rojtokban csüggött alá. Arra gondolt, hogy lehuzódik oda, s akkor a kutya ke­resni fogja, hova lett? Hirtelen meg­kaphatja, belökheti. Lelépett. Megsikamlott az iszamos mohán, s hanyattháttal le a vizbe. Pony látta, hogy a gazdája eltű­nik, de a zúgástól nem hallotta a loccsanást. Hát csak nézett, nézett és mosoly­gott. Várt néhány percet. Aztán kö­zelebb futott. Leült. Várakozón né­zett, hogy honnan tűnik elő a tűzol­tó sisak? De a sisak nem tűnt elő. Ponty elkomolyodott. Nyugtalan­ná vált. Odafutott a zsiliphez. Né­zett jobbra-balra. Lenézett a zugó­ba is. Egyszer csak megpillantotta a vízben forgó sisakot. Megrándult. Merő szemmel nézett alá. A sisak forgott, forgott, és kiú­szott lassan a tóba. Ponty nyifogott. Egy-két nagy ugrással lenn termett a tóparton. S nézett, nézett meredet-izgatottan. Várta, hogy a gazdája felbukik va­lahol, és reá nevet, és szólítani fogja. De a tóból nem bukott fel senki. A vízben lomhán kerengett a sisak. Ponty mindegyre izgatottabbá vált. Remegett. Lefutamodott a viz színéig. Látszott rajta, hogy be akar menni a vizbe. De a lába besüppedt a sárba. Visszaugrott. Vakkantott egyet-kettőt. Egyszer csak egy nagy szökéssel benn termett a vízben. A sisak úszott. A foga közé vette. Határozatlanul nézett széjjel a víz­ben, aztán a sisakot kivitte a partra. Ledobta a földre a sisakot, s is­mét a vizbe nézett. Nyüszölt. Végig­futott a parton. Meg-megállt. Bené­zett a kerekek alá. Felszökkent a zsilipre is. Nézett előre, hátra. A szeme aggodalmat fejezett ki. A teste megrándult. Az utón egy falusi paraszt bal­lagott a malom felé. Puttón volt a hátán, s a kezében két füles kosár. Ponty fölugrott a levegőbe, s pa­naszos ugatással futott hozzá. — Mégy innen! — rikoltott rá az ember ijedten. — Kusti, büdös! A kutya visszafutott a tóhoz. A fejét rázta. Vakogott. Aztán egyszer csak fölkapta a sisakot, és loholt vele haza. Az utcákon már akkor mozgott a város. A sisakot vivő kutya mindenki­nek föltűnt. —' Nini! — kiáltotta egy inas­­gyerek. — Mit visz a kutya? S követ kapott fel. Hozzásujtotta. Más gyerekek is követték a pél­dát. — El kell tőle venni! S repült a kő Pontynak eléje, utána. A kutya nagy szökellésekkel me­nekült. Egy kő tomporon találta. Nyikitott egyet, aztán tovább ro­hant. Lihegve ért haza. A tomporán 21

Next

/
Thumbnails
Contents