Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1964-07-01 / 1. szám
tartotta a fejét a lánc alá. De mikor a gyerek vezetni próbálta, visszahúzta a gyereket. Az órás megint elment vele. A kerékgyártó megint megvendégelte egy üveg borral. Az egy üvegből több is lett. Az órás csak reggelfelé tántorgott haza. Valami egy hétig láncon volt' a kutya. Adtak ennie, amennyi beiéiért. Szinte meghízott az egy hét alatt. A nyolcadik napon, amikor kivették neki az ételmaradékot, a kerékgyártó leoldta a láncot a nyakáról. — No, most már megmarad. A kutya akkor körülpillantott, egyet szökemlett, s ki! Otthagyta az ételt, a kerékgyártót: elinalt vissza haza. A kerékgyártó újra elküldött volna a kutyáért, de az asszony nem engedte. — Majd bizony, hogy reggelig itt üljön az órás. Zsadányi se vitte vissza a kutyát. •— Ménkű ebbe a dögbe! —- mondotta nevetve. .— Hát nem akar tülem megválni! A kutya, mintha értette volna a szavát, örvendezve nézett a gazdájára. Zsadányi aznap megint csak vásárolt kenyeret a kutyájának. >— Itt van, edd meg. Ha többet akarsz, keresd meg magadnak! Ponty azonban nem keresett. Mióta láncra tették, nem mozdult el hazulról. Órákig elült a széken, és nézte figyelmesen, hogyan rakosgatja a kerekeket az órás. Néha nem illett bele az uj kerék, s reszelni kellett rajta. Olyankor Ponty annyira mosolygott, hogy a foga is kilátszott. A kalapácsolásnál azonban félrevonta a fejét. Eközben elkövetkezett a nyár is. A kutya időnkint fölemelte a hátulsó lábát és buzgón vakart a füle tövén. Vagy hátra kapdosott, és végigvacogtatta a fogát a bundáján fel a háta közepéig. Az órás eleinte nem sokat ügyelt rá, később azonban, hogy a kutyája minduntalan vakaródzott, megboszszankodott reá: — Ménkű ebbe a dögbe! Mit vakaródzik! S ő is vakart egyet az oldalán. —• Mars hinausz! Az apád irgalmát! Kikergette a kutyát. Másnap, hogy halászó napja volt, Ponty ott ült mellette. Máskor csendesen megült, de akkor vakaródzott. — Gyere — azt mondja Zsadányi —, fürödj meg. A kutya azonban húzódott a viztől. Zsadányi megfogta a hátán a bőrt két kézzel, és bevetette messze a tóba. A kutya ijedten úszott ki, megrázkódott és hazafutott. Attól fogva nem lehetett a tóra elcsalni. Ha a tóra ment az órás, a kutya otthon maradt. Ha nagyon hívta, és mégis vele ment, a tónál visszamaradt a kutya husz-harminc lépésnyire. Akárhogy hívta az órás, csak fölkelt, a farkát csóválta, a fejét leleütögette, mosolygott, de nem mozdult közelebb. Egy holdvilágos éjen az órás levetkezett a tóparton, és bement fürödni a vízbe. A kutya akkor nyugtalanná vált, a parthoz szaladt, és nyöszörgött, csahintott is olykor. Különösen, mikor az órás a viz alá bukott. — Gyere be te is, gyere! — biztatta az órás. S ki is akart menni a kutyájáért a partra, de amint feléje közeledett, Ponty elfutott. Irtózott a víztől. Egy napon falura hívták az órást. A tiszttartónak az órája állott meg. Zsadányi fölült a kocsira. A kutyája futva kisérte a kocsi mellett. — Hol szerezte ezt a különös fajta kutyát? — kérdezte a tiszttartó. Az órás elmondta.-— Tessék megvenni — tette hozzá. — Nem adnám el semmi kincsért, mert jó állat, de nekem nincs konyhám. Én csak apróságokkal élek. Az ilyen kutyának ennie kell. — Hát hogy adja? — Odaadom egy forintért. — Jól ugat? — Mint az oroszleány! — Hát jó, megveszem. — De ajánlom, hogy jól meg tessék kötni, mert hazajön. — Dehogy megy haza. Hogy menne haza olyan messzire. Vettem én már máskor is kutyát onnan. — De csak tessék megkötni. — Majd betesszük egy hétre a baromfiudvarba. Onnan nem bir kimenni. És az órás becsalta Pontyot a baromfikertbe. Sürü tüskésdrótkerités övezte azt a kertet, jó két méter magasan. Az órás megigazította az órákat, s estefelé végzett. Kapott vagy öt forintot. Mikor elbúcsúzott, a kutyája nyugtalanul nézett utána. Szükölt. Fel-alá ugrált a tüskés drótkerítés mellett. Itt is, ott is kidugta az orrát a drót közül, de nem birt áttörni rajta. Az órás sokáig hallotta az üvöltését. A város végén csárda áll. Zsadányi, hogy pénzt érzett magánál, betért oda. Egy óra múlva vígan zengett a cimbalom. Reggel már a nap is kelt, mikor az órás hazavetődött. A kutyája vidáman futott eléje. A bundáján pirosló vérfoltok tanúskodtak arról, hogy a drótkerítés nem bocsátotta át valami könnyen. — Ménkű ebbe a kutyába! A tiszttartó harmadnapra elküldött a kutyáért. Csak nagy küzdelemmel bírták lefülelni s megkötözni. — Láncra kell tenni legalább is egy hónapra — vélekedett az órás. Három hétig nem látta az órás a kutyáját. Egy délután, ahogy kilép, ott fekszik megint a kutya az ajtaja előtt, Csupa por a bundája, de úgy meg van hízva, hogy alig ismer rá. Az órás attól fogva nem bírta a város határán túl vinni a kutyáját. Ponty elfutott, ha kocsi állt meg a ház előtt. S ha a gazdája kocsira ült, csak épp a sorompóig kisérte. Ott leült és busán nézett utána. S ott várt reá, mig csak vissza nem tért. 20
