Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1964-07-01 / 1. szám
Ponty nagy kedvvel is fogadta a jóltartást. Mikor kiürítette a tálat, még néhány percig ott nyalogatta a száját. Várt, hogy vége van-e i menünek. Mikor aztán a csizmadiáné kinézett, és a forgószéllel szidta a telhetetlen gyomrát, lefutott nagy mosolyogva a patakra, s ivott nagyokat. A pataktól azonban nem a csizmadiáékhoz tért vissza, hanem az óráshoz. Egyet kapart az ajtón, s oly kedvesen mosolygott, hogy az órás bebocsátotta. Fölfeküdt a székre és szunyókált. — Szomszéd! — szólt rá egyszer a csizmadiáné. —• Ha maga mindig beereszti azt a kutyát, ne tartassa velünk. Tartsa maga! Az órás hát kikergette a kutyáját. Ponty lefeküdt az ajtó elé, s ott heverészett. El nem mozdult onnan, mig csak megint meg nem éhezett. Akkor aztán odaült a csizmadia ajtaja elé, és nézett be vidám esdeklő szemmel az asszonyra. — De a görcs essen beléd! — fakadt rá az asszony. — Ha te csak enni jársz ide, nem adok én neked! Az órás nevette. ■— Máshová adom —■ mondogatta, — máshová, messzebbre. Vasárnap megtudakolta a tűzoltók között, kinek kellene kutya? .— Nekem bizony kellene <— szólt egy vastag nyakú tűzoltó, aki hétköznap kerékgyártást müveit. — Nekem kellene egy jó kutya, mert éjszakánkint lopják a fámat. — No hát ilyen kutyád nem volt még! — mondotta az órás. — Ez vizi kutya. A tóba fogtam én horoggal. ■— Vizi kutya nem kell nekem — felelte a kerékgyártó. — Nem vagyok én hajós. Nekem földi kutya kell, egy jó csahos, okos földi kutya, amelyiknek az ugatásától megijednek a tolvajok. — Hászen földi kutya is az én kutyám — felelte az órás. — Ugatni egy kutya se ugat szebben. Okosságra meg olyan okos, hogy még nevet is, mint az ember. A tűzoltók nevetésre fakadtak. — Ez az órás mindig hazudik! — mondotta az egyik. — Nem hazudok biz én! Az én kutyám nem olyan fajta állat, mint más kutya. Az én kutyám érdeklődik az órák szerkezete iránt is. Micsoda? Nem hiszitek? Hát őrült vagyok én? Hát ki ismeri jobban a kutyámat? Én ismerem a kutyát, ti nem ismeritek. Mindennap ott ül mellettem és nézi, hogyan bajlódok némelyik órával. Néha nem találom meg a hibát. Olyankor a kutya is tűnődik, és a fejét rázza. De persze nem tud szólni, csak nevet, ha ránézek, ha lába helyett keze volna, már régen dolgozna mellettem. A tűzoltók még inkább dűltek nevettükben. — No — mondotta a kerékgyártó —, ha az a kutya csak egyszer is rám nevet, egy hordó sört fizetek itt az asztalnak. Az órás egyszerre haza akart menni a kutyáért, de az egyik tűzoltó nótát kezdett, s arra valamenynyien daloltak. Az órás visszaült a helyére, s velők dalolt. ■— Egy hordó sör! — mondotta. — Vasárnap biztonyos az egy hordó sörünk! Másnapra, hogy kialudta a mámorát, eszébe jutott a kerékgyártó, meg a kutyája. — Dehogy adom oda a kutyámat — mondotta. — Ez a kutya még fejlődik, okosodik. Dehogy adom oda! S elment a pékhez, vett kenyeret magának is, a kutyának is. A kutyának persze maradék kenyeret vett. Két krajcáron jókorát adtak. Otthon aztán mikor ettek, szeletekben vágott a kutyának is. A kutya megette a kenyeret mind, s rátette a lábát a gazdája térdére. — Ugyan ne légy olyan telhetetlen! ■— mondotta neki az órás. S bosszúságában kikergette a kutyát. Három óra tájban kinéz, hát a kutya egy bőrdarabot rág. Bizonyosan a csizmadia szemetjéről vitte az ajtó elé. — Nem lehet tartani ezt a kutyát! —- bosszankodott az órás. —■ Hiába, akármennyit is adok neki, kevesli. És ha mindennap egy garas áru kenyeret adok is neki, évenként háromszázhatvanöt garas: több hét forintnál. De ennek nem elég két garas áru se. Hát csak nem fogok ennek a dögnek még külön dolgozni?! Hétköznap mindig számitó és takarékos volt az órás. És hát őhozzá jobbára parasztok meg iparosok hordták az órájokat. Azok bizony csak tiz-husz krajcárt fizettek egyegv javításért. Másnap délután elvitte a kutyáját a város végére a kerékgyártóhoz. Régi léckeritéses házban lakott a kerékgyártó. Az udvara tele volt keréknek való hajlított fával. Szép máglyarakásokban állott a fa ottan, hogy szellőzzön, száradjon. No, a kutyának ott megörültek. Szép kutya! Okos kutya! És hát csakugyan nevet! Kötelet a nyakára! S hozzákötötték egy mélyen bevert karóhoz, és jól tartották. A kutya mohón evett. Úgy jóllakott, hogy szinte domborodott belé. — Három-négy nap ne eresszék el — mondotta az órás. — Ha látja, hogy itt bőven kap enni, megmarad. S mivelhogy ingyen adta a kutyát, a kerékgyártó egy üveg bort hozatott fel a pincéjéből. Az egy üveg borból kettő lett, a kettőből aztán több. Az órás, mint afféle ülve dolgozó mesterember, ahova egyszer leült, nem mozdult el könnyen. Éjfélkor tért haza. Reggel, mikor kinyitotta az ajtaját, Ponty ott ült. A nyakában volt a kötél is, meg a karó is. Ránézett a gazdájára és mosolygott, örvendezett. — Menkü ebbe a kutyába! — mondotta nevetve az órás. A kerékgyártó elküldte az inasát egy vékonyfajta lánccal a kutyáért. A kutya azonban gyanakodva nézte. Átfutott az utca túlsó felére. — Ponty! — kiáltott rá az órás haragosan. — Gyere ide! A kutya odacammogott. Busan 19
