Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)

1964-07-01 / 1. szám

Gárdonyi Géza:

Az órást Zsadányinak hivták.

Csak afféle órajavitó órás volt. Órát nem lehetett nála venni. Neki magának se volt órája. Hanem ha valaki hozzáadta a zsebóráját, hogy javítsa meg, hát szombatig azt viselte. Szombaton maga vitte meg. Mert vasárnap pénz kellett neki. A vasárnapot mindig megülte. Megülte a sárga földig.

Volt úgy, hogy nem akadt munkája. Olyankor kiment halászni. A városunk végén jókora tó van. Egy patakocska táplálja. A patak hat méternyi magasságból zuhog alá, s két nagy malomkereket hajt. A zugó mély. A tóban csak derékig érő a viz. Zsadányi naphosszat tartogatta ott a horgát.

Máskülönben kis lompos, sápadt ember volt, körülbelül negyvenéves, kevésbeszédü ember. Kecskeszakállt viselt, és mindig egy piszkos könyökű sárga kabátban járt.

Vasárnaponként azonban tűzoltóruhát öltött, s úgy feszített az utcán, mintha nála nélkül megégne a város.

A tűzoltók nagyokat ittak vasárnap délutánonként. Az órásnak olyankor megeredt a nyelve. Lármázott, veszekedett. Nemegyszer az élete megmaradását köszönhette annak, hogy tűzoltó. Ha a réztarajos papirossisak nincs a fején, bizony nem egy vasárnap került volna véres fejjel a kórházba.

Egy dologtalan tavaszi napon szokása szerint a tóparton ült,

A patak vize egy kiskutyát vitt bele a tóba.

A kutyácska fehér bundás állatka volt. Nyifogott, képiekéit a vízben.

Zsadányi benyúlt érte a horogpálcával ,s kivonta a partra.

— De szép kis dög!

Az állatka olyan volt, mint egy kis fehér muff. Csupán a bal füle volt fekete. Talán azért is vetették a vízbe.

Hogy kivonták, megrázkódott. Úgy megrázkódott, hogy el is dőlt

belé. Aztán bután nézett maga elé. Talán azon gondolkodott, hogy mi történt ővele?

Zsadányi nevetett. A hóna alá fogta és hazavitte.

A hegy oldalában lakott, egy mohos tetejű barlangházikóban. Egy rozoga ágy meg egy-két hitvány bútor volt az összes vagyona. Az ablaknál állt a szerszámos asztala — egy alacsony széles asztal —■, s mellette két szék.

Zsadányi arra gondolt, hogy a kiskutya talán éhes. Mit is adhatna neki? Tej kell az ilyennek, tej.

Az átellenes házban egy csizmadia lakott. Zsadányi nyitott be:

— Láttatok-e már szőrös pontyot? Ihol-e! A tóba fogtam.

Csizmadiáék nevették.

— Egye meg a pontyát!

S tejet adtak a kutyának. Majd leszolgálja az órás, ha az órájok meghibásodik.

S lett a kutya neve Ponty.

Zsadányi örült a kutyájának. Se felesége, se gyereke, senkije. íme, a sors egy kis állatot vet melléje, hogy ne éljen magányosan.

A kutya egyszerre otthon volt az órás hajlékában. Mig az órás dolgozott, a kiskutya egy rossz cipővel játszott. A foga közé vette, s megrázta, eldobta; utána ugrott; megint megrázta, s eldobta.

Az órás le-lepillantott rá az asztaláról és nevetett.

Egy hét múlva csaholt is a kis állat. Ha valaki belépett az óráshoz, Pontyika beiszkolt az ágy alá, s onnan csehetelt.

— Non-no, fel ne falj! — szóltak rá olykor tréfásan.

S az órás mindenkinek elmondta, hogy ne féljen, mert nem kutya ez, hanem ponty, négylábú ponty.

A kis Ponty napról-napra nőtt és kedvesedett. De nőttével nem szépült. A feje kicsi maradt; a teste ellomhult. Hasonlítani kezdett a fehér medvéhez.

Hogy kiskorában az órás az asztal mellé, a vendégszékre fektette, megszokta azt a helyet, s ott hevert legszívesebben. A széken egy rossz ülőpárna volt. A kutya szereti a párnát. Ponty jóizüket aludt ottan. Mikor meg nem aludt, fölült a széken, és órákig elnézte, hogyan dolgozik a gazdája?

Különös, mosolygó nézése volt annak a kutyának. Talán, hogy a fél szájaszéle csempe volt, azért látszott olyannak, mintha mosolyogna? Talán valósággal is mosolygott? ki ismerhetné a kutyának a lelkét?

Hanem egy hibája volt Pontynak, ami a gazdájának nem tetszett: mindig éhes volt, mindig.

Az órás hétköznapokon csak kenyéren élt meg szalonnán. Esténként vett csak a hentestől töpörtyüt, vagy egy szelet párizsit. Pontynak kicsi korban elégnek látszott a kenyérhaj meg a szalonnabőr. később azonban oly esennen nézte az órás evését, hogy a nyála is csurgott belé.

Az órás nem keresett annyit, hogy olyan nagy kutyát jól tarthasson. S a kutya enni akart, mindig enni. Bármennyit is adott neki a gazdája, csak egyet nyelt, s lent volt. A következő percben megint könyörgőn nézett. S ha az órás nem vetett neki, fölemelte az első lábát, s rátette gyöngéden az órásnak a térdére.

— Ménkű ebbe a dögbe! — fakadt ki az órás. — Egyszer csak meg fog szólalni, mint valami ember!

S odavetette neki az utolsó falatját is.

Végre is arra gondolt, hogy elajándékozza a kutyát. Odaadja valaki olyannak, aki kellőképpen táplálja.

Először a csizmadiának akarta adni. Csizmadiáék el is fogadták volna. Délben és este ők adtak neki, az órás egy falatot se. Gondolták, úgy majd átszokik.

18

AZ ÓRÁS MEG A KUTYÁJA