Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1964-07-01 / 1. szám
kép. Csodálatosnak találtam, hogy senki sem törődik vele. Csupa egyforma nagy Pullmann-kocsi és minden ablakból bágyadt, hideg kék fény dereng. Az ablakfüggönyökön emberi fejek árnyképei rajzolódtak le, a benn ülő utasok azonban nem igen érdeklődtek a nyomorúságos kis állomás iránt. Alkalmasint nagyon messzire mentek. A negyedik vagy ötödik kocsinak nyitva volt az ajtaja. Az ajtóban matrózruhás fiúcska állott, mögötte magas termetű hölgy, aki óvatosan fogta a gyereket, hogy le ne pottyanjon a perronra. Közömbösséget tettetve haladtam el mellettük, közbe azonban lopva szemügyre vettem az utasokat... A szivem egyszerre megállóit, minden tagomat rémület zsibbasztotta meg: Jóságos Istenem, hogy hasonlít ez a nő az én meghall feleségemhez! Valami csodálatos álszemérem arra kényszeritett, hogy tovább menjek ... A harmadik kocsinál azonban sarkon fordultam és lassú léptekkel visszajöttem megint. Az arc az övé, a szem is, a tartása is. Sőt a ruháját is ismerem, ugyanaz, amelyben eltemettük. A fiú pedig az én kis fiam, aki négy esztendővel ezelőtt követte sírba édesanyját! Az én drága, okos Palkóm! Az asszony még mindig az ajtóban állott. Az arcán láttam, hogy észrevett, de nem akar megismerni.. . Hidegen és komolyan nézett el a fejem fölött, mint életében szokta, ha valamivel megbántottam érzékeny lelkét. Még jobban összefacsarodott a szivem a kis fiam viselkedésétől. Palkó duzzogva, összecsucsoritott szájjal nézett maga elé, ő is kerülte a tekintetemet. Szegény Irma most bevonta a fiút a kocsiba. Valaki becsukta az ajtót... Én még végtelen, forró fájdalommal a szivemben álltam a kocsi előtt. Kimondhatatlanul szégyeltem magam. íme én azt hittem, hogy meghaltak, nem is igen törődtem már velük, ők pedig, szegények, nyugalom nélkül bujdosnak előlem, valami nagy, többé jóvá nem tehető sértés keserűségével a szivükben. Zavartan és habozva álltam a kocsi előtt. De aztán eszembe jutott, hogy nem hagyhatom ennyiben a dolgot. Beszélnem kell Irmával, meg kell tudnom, mit jelent szomorú bujdosása. Ha meg is bántottam valamivel, talán meg fog bocsátani. Hiszen életében egyebet sem tett, mint megbocsátani! Kinyitottam a kocsi túlsó ajtaját és fölkapaszkodtam. Senkit se láttam a kék fényben derengő folyosón. Az első szakasz ajtaja zárva volt, de az üvegen át benézhettem. Egy nagyon öreg asszonyság ült benn, két fiú és egy katonatiszt. Az asszonyság fekete táskát tartott ölében és elemózsiát osztott a fiuknak. A tisztet is megkínálta vele, de az mosolyogva rázta a fejét. Az asszony az én szegény jó nagyanyám volt. Húsz esztendővel ezelőtt halt meg. Még a fekete táskáját is megismertem, abban hozta mindig a sok nyalánkságot a pusztánkra. A fiuk korán elhalt iskolatársaim, valaha legkedvesebb cimboráim. A katonát is megismertem: szegény Gyula volt, akit vagy tiz esztendővel ezelőtt a szemem láttára lőttek mellbe párbajban. Egyikük sem tekintett rám, de azért biztos voltam benne, hogy észrevették és megismertek. Az ő arcukon is ott volt a duzzogás és a fájdalom vonása. Nem mertem rájuk nyitni az ajtót. A második, a harmadik, a negyedik szakaszban is csupa meghalt rokonom és jó ismerősem ült. Jó emberek, akik életükben sok szeretet pazaroltak reám és akikről holtuk után hamarosan megfeledkeztem. Valamennyien fáradtaknak látszottak a hosszú úttól, valamennyien hidegen elfordították arcukat, ha összetalálkozott tekintetük az enyémmel. A szomszédos szakasz ajtaja nyitva volt, onnan halk beszélgetés hallatszott ki. Egy nagyon ismerős mély basszus hangé ... A nevemet említette éppen, a gyerekkori becéző nevemet. Azt mondta: “Tógyi? — Óh, annak most nagyon sok a dolga!” A hang remegett a gúnytól és a keserűségtől. Egy nagyszakállu kopasz ur ült benn, újsággal a térdén, csibukkal a kezében. A szemüvegét a homlokára tolta ... A megboldogult édesapám volt. Mellette a meghalt nagybátyám, szembe vele két barátja, életében tarokkpartnerei. Mikor az ajtóba léptem, hirtelen elhallgattak. Az öreg urak kérlelve és zavartan néztek édesapámra, ő azonban haragosan beletemetkezet újságjába. Összetört szívvel állottam ott. Nem mertem megszólítani, de elmenni se volt erőm. Az utolsó fülke ajtaján szőke gyermekfej kandikált elő. A kis fiam ... Palkó! -— kiáltottam. —■ Egv erélyes kéz berántotta a fiút, az ajtó becsapódott... Ki akartam nyitni az ajtót, de nem bírtam vele. Dörömbölni kezdtem: de hiába! Ekkor vissza fojtott lélegzettel odanyomtam fülemet a hideg üveghez. Belülről halk asszonyi sirás hallatszott. Irma sirt. A fiú meg gügyögő gyerekhangján vigasztalgatta ... Be kell mennem, mindenáron be kell mennem! Keresni fogok valakit, aki tudja nyitni az ajtót... Kiugrottam a perronra ... Mielőtt azonban körülnézhettem volna a kalauz után, már megindult a vonat. Úgy, amint jött, nesz nélkül siklott el megint és eltűnt a ködös éjszakában. Egy elfüggönyözött ablak képe maradt a lelkemben, a függöny mögött a feleségem és a fiam. És ami keserűséget és fájdalmat magával hozott az éjféli vonat, azt mind visszahagyta a szivemben. Egyedül maradtam a sínek közt. Megint hallatszott a jelzőharang kongása és a vizárusgyerek szomorú kiáltása ... A kivándorló zsidók mozdulatlanul és sápadt arccal ültek batyuik között. Az eső meg csendesen permetezett tovább. A történet ezzel véget ért. A férfihang elhallgatott a kandalló mellett. Piros fénykör támadt a plasztronja körül, mert erősen szívta a szivarját. 17
