Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1964-07-01 / 1. szám
és a prizma úgy mutatja elém ennek a pincézésnek képét, mint amikor a letaszitottnak a nyakába, a fejére, az elzsákmányolt két tehetetlen karjára rázuditották az irdatlan ítélkezést, a büntető anyaföldet... Mustcsináló őszre tönkre ment a határ. A parasztok álltak a szőlőjükben, mint a tagadó háborgás az ég alatt. Láttam őket sokszor a szelíd barázdákban, a pirosszemü, a kékszemü, fehérszemü szőlőfürtök koszorújában, most a megrázott karó úgy hullatta maga körül a ráncos bogyót, mint férget a megbolygatott raj, rázták a tőkét és ebben a mozdulatukban indulat volt, mely fölhajszolta a testüket, fel, egész a piros nyakukig s fulladva bukott ki szájukon a mindent támadó káromlás. Én is ott botorkáltam a barázdákban ... Most is ott botorkálok... elsorvadt tőkék az utamban, sárgán és holtan dőltek ki mindenfelől л földből... Ennek az estének a leple most is rajtam, ki nem enged ... és álldogálva a barázdautcácskában, a Végzet értem is eljött, költögetett és ijedt ajkamon megmozdította az apám szavait: — Az ut mentén, az ut közepén, úgy dőltek össze, valamennyien . . . ,—- Sárga halottak, a sárga halottak mellett és úgy néztek ki, mint az elégett mező ... Amikor este a végigirtott szőlőkön hazafelé mentünk, az elidegesedett eszem, szemem látta a rémet, amint az árnyakból kikihajolt és dúlta, harapta a gyönyörű hegyeket... Paul Geraldy: NYUGTALANSÁG A kacajod oly könnyedén, oly légi-fényesen repdes az árnyban, ahol élek én. Nagyon erős. Tökéletes. Ezt nem szeretem, ne nevess. A házban ettől annyi fény, vagy egészség száll szét szüntelen, hogy önmagadnak is elég vagy. így félek és az kell nekem, hogy szenvedő légy, álmatag, cicáskodó is és magad kicsinynek érezd, sírni tudj, bus gyenge nő, ki nem ragyog. Mert akkor szeretlek úgy és sokkal nyugodtabb vagyok. Herczeg Ferenc: BUJDOSÓ EMLÉKEK — Nem is tudom: álmomban vagy éber állapotomban kapott-e meg a gondolat? Régóta ott lappanghatott már a lelkem legmélyén, mig aztán egy napon váratlanul felbukkant az emlékeim között, mint buborék a tó tükrén. Azóta úgy viszem magammal, mint egy megtörtént dolog emlékét... Egy kellemes, kissé fátyolos csengésű férfihang mondta a homályos szobában. A lámpákat ugyanis vacsora után mind eloltották, csak a nagy kandalló tüze világított. Vörös fénye egy fehér női ruhára esett és két-két keresztbe fektetett férfilábra. Mindegyik lábszár fölött plasztron fehérlett, mindegyik plasztron fölött szivar tüze csillogott. A férfihang újból megszólalt. — Késő ősszel volt és én Oroszországba utaztam. Este érkeztem a galíciai határfaluba, ott vagy négy órát kellett várnom a vonatra. Soha életemben nyomorúságosabb vidéket nem láttam. A pályaudvar is olyan sivár, hogy az embernek kedve volna sirni, ha körülnéz. A túlfűtött váróteremben sok álmos ember szorongott és bár odakünn halk eső permetezett, inkább a sinek közt sétálva töltöttem az időt. A kiugró tető alatt fakó emberek kuporogtak hosszú sorban. Oly némán és mozdulatlanul ültek, mint az éjjeli madarak fantasztikus csapatja. Ködös tekintetű, kaftános férfiak; kőarcu, fehér asszonyok. Még a rongyos batvuk közt heverő gyerekek is úgy viselkedtek, mintha siketnémák volnának. Ezeket mind Oroszországból verték ki és most a Galicia belsejébe induló vonatot várták. Föl-alá jártam és egészen beleszédültem mozdulataim egyformaságába. A jelzőharang olykor mélán kongott: egy nyomorék kis fiúcska, aki vizes korsóval kezében bicegett föl-alá, valami érthetetlen kiáltást hallatott, ami úgy hangzott, mint a beteg tyuk pityegése. Észak felé, messzire benn a kopár síkságban, apró fehér tüzpontok csillogtak: az orosz határállomás villamos lámpái. Fölháboritónak és kétségbeejtőnek találtam a gondolatot, hogy a vidék innen az Urálig egészen egyforma és hogy Ázsia határán alkalmasint ugyanaz az őszi eső szemereg, mely nedvessé és ragadóssá teszi a ruhámat. A pályaudvarnak csak három sínpárja volt. A harmadik vörös volt a rozsdától, mintha csak nagyritkán használnák. Talpfái közt fakó gyep burjánzóit ... Mikor már vagy századszor mentem a víztoronytól a petróleumszagu kis raktárig, egyszerre északon, az orosz határ felől, két gyorsan közeledő tüzes szemet láttam. Lokomotiv-lámpák voltak, csakhogy nem pirosak, hanem kék színűek. A vonat simán és minden nesz nélkül futott be a pályaudvarba, akár egy álom16
