Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1964-07-01 / 1. szám
veleket maguk elé emelték, izgatódtak, tanakodtak: — Nézze ... Mi ez? ... A hajtások, levelek zöldjén gumók duzzadtak, egy másik barázdában még jobban sárgult a tőke, a parasztok a venyigéket elválasztották egymástól, az apámnak mutogatták, faggatództak:-— Mi ez? ... Mi ez? ... A szőlővirág fürtjei satnyán zsugorodtak a hajtásokon, a tőke kapált dombja csuyán foltos volt, mint a beteg asszony arca. A parasztok fölemelkedtek a görnyedt vizsgálódásból és már maguktól kérdezték, magukat vallatták: — Mi ez? ... Mi ez? ... Gyerekeszemet e délutántól kezdve mélyen alászántották. Országutak síkján, völgyek szürkületében vitt a kocsi hazafelé. Máskor az apám. a kedvelt pincézések után, vidoran örvendezett a ránksürgető estének, legyőző levegőnek, a ránkhajló mennyországnak, zümmögő csendességgel maga elé danolászott, öreg dalokat morzsolt elhagyott pincékről a hazaváró hajlékig. E délután szavát, hangját veszítette, hallgatagon ült a kocsiban, én magam is másként gunnyasztottam a sarokban, könnyen mozduló képzeletem már sejtegette kelletlenül, hogy ott fenn, a szőlőben, valami történt. Bus alkonyat borult a mezőkre, a mocsaras tavakból a békák utálatosan felhörögtek, az estének lepleit úgy szeltük, hogy a redőkből, homályból a félelmek villantak reám, az apám egészen elkomorult, csak egyszer mondta, felszakadt szóval és felhorkant megfordulással, a hegyek felé mutogatva: — Ez a kolera ... a kolera ... És a régenvaló gyerekéletének iszonyatát ráhelyezte az én gyerekszivemre is ... Az apám régen meghalt, hosszú életének sok eseménye alighogy érintgeti az emlékezetemet, de a rémmel való harcát nem felejtem. A családi esték melegében felkisértő történetek már megcsípték a képzeletemet, amikorra a hegyek felől, lejtők verőfényéből elindult a szerencsétlenség, hogy én is megéljem és úgy beszéljek róla egykoron a kis lányomnak, mint ahogy engemet oktatott és riasztgatott az apám. A gyerekértelmem megtelt a zengő félelemmel és nem tudtam róla mást, csak azt, hogy a bajt, szomorúságot hozza,.. Egyszer, egy könnyes őszi estén, az apám testvéröccse állított be hozzánk a feleségével és a küszöbön felzokogtak:-— Tűz volt a faluban ... Mindenünk odaveszett ... Az apám az asztal mellett megroskadt és a felbuggyant első szava ekkor is: —- A kolera ... A démon... aki megzilálta a gyerekéletét, aki mint a nemezis, elterebélyesedett a gondolatvilága felett és harapott mindenfelé a förtelmes szájával, amerről a siralom, a gyász ráborongott az apámra. A fátum fogta, el nem hagyta a lelkét, mígnem én is megláthattam a viharzását és ma már tudom, hogy a feltámadt sodorban az apámra még egyszer rákerült a gyermekélete és én úgy álltam mellette, mint a gyermeklélek a gyermeklélek mellett. . . A megőrzött prizma mutogatja a felindult parasztokat, akikkel tanácskozott az apám, most még többer járta a hegyeket, a parasztok várták, mint a doktort, a beteg szőlőtőkét körülállták, vizsgálódtak, a néznivalót guggolva szemügyre vették és én is értegettem, amint a gondolataikat kicserélték: — Hallatszott már tavaly . .. — A harmadik határban látták ... — Teli a hegy vele ... — Alighogy kibújt, már letördelnivaló, mint a fattyú . .. — Mi lesz? ... — Mi lesz? ... Kérdés, rosszatérzés, gazdát nem látó számonkérés kapta el a parasztokat, az egymás szőlejébe átjártak, a pincék előtt összeültek, a veszedelem ereszkedő árnyékában tanakodtak, a különködő, maguk dolgával törődő emberek valamennyiük egyetlen gondolatával veszkődtek. a barázdákban a szederjes sárgaság több helyütt felütött, a szőlőtőkékről úgy beszéltek, mint az emberekről, különös szóval ajnálták féltették őket, az egyik olyasfélét mondott: — Erős, egészséges volt, mint amilyen én vagyok . . . Rohadás van a gyökerén, egészen kiduzzadt a formája, mint amikor Meszes Andris arcát a rossz seb eléktelenitette ... Hallottam gőgicsélő panaszkodást is: — Teli van kilissel és kiüssél a szőlő levélkéje és nem bírja a gyönge teste, mert a poronty is meghal az ilyentől... Istenfélő paraszti szivek udvarán megjelent a sujtoló angyal, akiről a bibliában olvastak és a föld megszállottjai megámulták a földet, mely a búza, bor kalácsát egyszerre csak magába akarja ölni... Resült keserűségükben sokat boroztak, az apámmal elmentek a pincékbe, amiknek a szagát az izemre, emlékezetemre örökösen reádobták, a teli hordókból párolgott az aranybor, rubinbor lelke, az üres hordókban a borkő illatozott olyan savanyu jóízűen, hogy az ajak nedvesedett tőle, ölelő meleg volt a pincében, mint a kívánt fürdőben, a padkán, a zsámlin, a hordó mellett ültek és álldogáltak az emberek, a sötét levegő takarta az arcukat, a gyertya sárgája megvillantotta az eres kezüket, amint a csészét, a poharakat emelgették, itt már alig beszélgettek, ami szó mégis hangzott, az fölfelé érzett... a pince felé, ahol a siralomházi gyülekezett felett, a hegy, a lejtő gonoszkodni kezdett 15
