Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1964-07-01 / 1. szám
Révész Béla: BOR Az apám sokszor emlegette a nagy kolerajárványt. Gyermekkorában látta a pusztulást és az emlék el nem hagyta, veleélt késő öregségéig, a képzeletén olyan izgatott vegetációval, hogy a fátumnak monstruma beleépült az agyvelejébe, leselkedve megbújt az idejei mögött és mint jelképes komorság mozdult, ha az ügyes-bajos éldegélés nagyobb bajokkal traktálta. Az apám, az ocsmány hullásban elvesztette az apját az anyját, de nem ez bélyegezte meg örökre a képzeletét, hanem az emberrendek hirtelen megdőlése, amitől még öregen is szédült az eszejárása és én is rettenettel hallgattam a szavait: — Az emberek összeestek a kapu előtt... — Az utca közepén emberek és emberek, akik nem tudtak átmenni az utca másik oldalára. — A parasztok munkába mentek a határba és a hegyoldalon találták valamennyit... — Sárga lett az ember, mint az elégett mező ... A látomás elfáíyolosodott, a borocska, ami az asztalon volt, csitította az apámat, meleg áramából szállt fel rendszerint az emlékező borzongás és a meleg áramában tűnt tova a kisértet... A sárga, a piros borocska ottmaradt, ott hevült az asztalon, szerette az apám. Borkereskedő volt és mi is, az összehajolt család, sokszor állottunk a permetezésben, a bormámornak melengető halk esőjében. A gyerekéletemnek olyan az ize, mint a musté, őszi esték nyílnak elém, amikor az udvarunk teli volt parasztokkal, a ruhájuk pinceszagu, fekete kezük tapadós a borlétől, barna az este, mint a diófák, amik alatt az emberek morajlanak, csillag gyújtogat a magasságban, a lomha tereferéből feldörmög a megelégedett szelídség. Nem fogynak parasztok, menő alakok helyébe jönnek újak, már a hold is rábukkan az udvarunkra, fehér sugárzásától álmosodnak a szemeim és én ámulatban, bódultán tudom, mustot vásárol az apám ... Milyen különös volt az, mikor az apámmal a pincéket jártuk ... Poggyász, ennivaló a fürge kocsi ölében, a legpuhább hajlatban én is az apám mellett és szalad a lovacska, mezők, lejtők úgy hullámoztak, mint virágos pruszlik alatt a kebel, finom levegő csapkodott a kas fölött, nekiiramodtunk a hegynek, az erdők hüse olyan volt, mint a templomi csönd: fölfelé, feljebb, ott, még magasabban, a búzavirág ég alatt fehér házikók lángoltak a verőfényben, egy-egy pince előtt megállottunk és a dolgukkal nem sürgős parasztok a kocsi elé ténferegtek. A pincék olyanok voltak, ahogyan a Rocamboleban olvastam. Fák alá, pázsit alá, a föld alá bujtatott vermek, ahová mikor bebotoltunk este lett a künnhagyott napvilágosságból, a hordók, kádak elbújtak és csak lassan mutogatták a sötétlő gyomrukat, abrincsos hasukat, a horihorgas prés is fölfedte magát és a vékony nyakán olyan volt hajtódorong, mint két kar, amikre rádől az alacsony boltozat. A gazda gyertyát gyújtott. Lépegettünk beljebb, grádicsok vittek a föld alá, erről-arról a nyirkos feketeség csillámlott, a gyertya lidérce a hordók között megáll, emberek a hordók felett guggoltak, kénszalagokat gyújtottak, amiknek köhögtető ize megtréfálta a torkomat... Borongós, másviiági világ ... Az apám és a gazda bort mustráltak, a héberüvegből a bor belahabzott a pohárba, az apám kortyingatott, az italt le nem nyelte, a szájában öblögette, tűnődve gurgulázott és gusztáló csámcsogással a bort maga körül szétfröcskölte. Megegyeztek ... A gazda se szó, se beszéd, indult beljebb ... a gyertyát megemelte, a libegő ösvényben mi is arrébb zökkentünk, kicsiny hordók lapultak a sötétben, röpködő sárgaság világított felettünk. Csurgó aranyszinével, a piros vér vörösével másfajta borok habzottak fel a pohárban, a gazda némultan kínálta az apámat, borok értői társalkodtak a bólogatással, titkos nedűk aromáját úgy szagolgatták, mint a virágot, az izüket szaporán próbálgatták, a szavuk alig hallatszott, a melegük összefogódzott, az aranybor, rubinbor kiléptek a hordókból és szolidaritásban egymás mellé fogták a két embert... Én is ittam az aranyból, a rubinból. Kölyök voltam, de a fűszert odahaza már elém tették, a csipetnyi tüzet a villányiból olykor már rám dobta az apám, a mustratokaji csöppjeivel olykor már megöntözött az apám. nem félt, sajátosan nevelt. Csontos Siegfridet hangoztatta és a borok véreit bátorán átcsapolta az ő véreibe ... Érzelmes derűvel, megfujt szemekkel, az aranynak, rubinnak átvétele után arrébb kocsikáztunk. Az ilyen hajló délutánnak illatát hogyan is súgjam vissza ... tavaszi káprázat volt, érzéki erdők alatt kocogtunk, amik lehelték ránk a meleget, a fensik lejtőjén szelekkel labdázott a kitárult tájék, kertek öszszeborult smaragdját megtűzdelte a piros cseresznye, vonuló völgyek mentén olajfák szemeteltek az édes ezüstjükkel. Pince elé értünk, a parasztok rosszkedvűen fogadták az apámat. Nem értettem, miről van szó, az apám nyugtalankodott, a parasztok elkomorultan a szőlő felé mutogattak, vásárról nem beszéltek, a pincébe le nem mentek, de elindultak mindannyian a hegyoldalon, a parasztok elől, az apám utánuk és megálltak az egyik szőlőtőke előtt. A parasztok leguggoltak, a tőke gyenge hajtásait félrehajtották, az apámnak mutogatták, a zsenge le14
