Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1964-09-01 / 3. szám
támad. A májpástétomot tálcára teszi gyorsan. Mellé néhány szelet kenyeret, meg a felbontott őszibarackot... Mint a legyőzött hadvezér, szégyenkezve, de annál több önbizalommal hagyja el a konyhát s visszaszalad lakosztályába. Most kezdődik a jelenése. Teringettét! Hiszen lámpaláza van . .. Na nézd csak! De a nagy művész rutinja segítségére siet, meg aztán most nincs is közönség ... Megterit a zsurasztalkára. A tea is kész már. S ahogy múlnak a percek, egyre jobban rászakad az egyedüllét szorongató csöndje. Nem Ízlik az étel. Még sohasem vacsorázott egyedül. Szegény mama. Hány este jutott neki ez a sors? Egyedül ... egyedül... Borzasztó lehetett. Nem, azért sem fog egyedül vacsorázni. Megbolondulna egyedül ebben a nagy csendben. A telefon visszakerül a helyére. Hopp, már tudja is, hogy ki lesz a partnere. Istóka bácsi, családjuk öreg barátja. Boldogan kacag bele a telefonba, mikor a vonal túlsó vége jelentkezik, hogy ez egyszer szabadon választhatta meg a partnerét — Istóka bácsi?... Én vagyok ... Hogy mi jutott eszembe, ilyen későn? .. . Majd megtudja . .. Csak jöjjön ... Ne szerénykedjék ... Jó ... Jó ... Igaz, majd el is felejtettem. Nem tudom elküldeni magáért a kocsimat, mert a sofőrnek kimenőt adtam ... Üljön taxiba ... Hát csak természetes. Persze, hogy én fizetem ... Na, rohanjon már ... Vacsora közben újabb csalódás éri. Kiderül, hogy rosszul választotta meg a partnerét. Pedig ma jókedvű, boldog, független akart lenni. S ideráncigált az ágyból egy zsörtölődő öregurat, aki csak az asztmájáról és a zsábájáról tud panaszkodni s a postást szidja, hogy milyen pontatlanul kézbesíti ki a nyugdiját. Pedig Istóka bácsi azok közé tartozik, aki apanázst kap tőle a régi barátság alapján. — Akar még egy csésze teát?.. . Igyék még egy pohár bort... Egyék még valamit — halmozza el kinálgatásokkal az öregurat. — Köszönöm, Babuci! Öregember vagyok már én . .. Nem szoktam hozzá a nehéz vacsorákhoz . . . Babuci? Hát bizony az volt valamikor. Istóka bácsi Babucija s a térdén lovagolt. S amitől annyira félt, mégis bekövetkezett. — Hát aztán, Babuci, hogy állunk szerelem dolgában — fanyarkodik az öreg kesernyés mosollyal. Mindig ez volt az első kérdése, amikor meglátogatta őket. Már szabadkozna is, hogy hát nem igy gondolta, amikor Babuci szomorú arcába néz. Mi történt ezzel a gyermekkel, csak nem? ... —- Eltalálta a gondolatomat, Istóka bácsi. Mert úgy van az, hogy csak az igazgatómnak, meg a közönségnek vagyok művész, agyonünnepelt filmcsillag, ahogy mondani szokták. Benn, magamban s itthon, megszokott bútoraim között én is csak nő vagyok. Vérző szivü asszony, aki, ha perceket tud szakítani magának, éppen úgy a boldogságot kergeti, mint a manneken, fodrászlány vagy a napszámosnő! Ugy-e, különösen hangzik, Istóka bácsi, hogy én, aki királyokat, minisztereket, hősöket, óceánrepülőket, vagy mit tudom én, hogy kiket hódítottam meg egy mosolyommal a filmen, én is csak azok közé tartozom, akik azt várják, hogy izmos karok fonódjanak a dereka köré, csókkal zárják le lázas ajkát s egy férfi azt suttogja a fülükbe: “Drága kis feleségem! ...” — Ej, ej, kislány, hát... — De bizony igy van. Úgy érzem én is, hogy ma csakugyan Babuci vagyok, aki Sanyit várja Kalász Sándor. Emlékszik még a Sanyira? Arra a pattanásos kamaszra. Ő biztosan boldog. És ember, aki azt teheti... Nem tudja tovább folytatni. Küszködik a könnyeivel, dehát nem azért művésznő, hogy elszomorítsa az öreget, hogy ne tudjon mosolyogni a következő pillanatban. Gellérthegyi Sziklakápolna 19
