Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1964-09-01 / 3. szám
Mindhárman, illetve mindnégyen menetiránynak szembe ültek; a szemközti pamlag üres volt. Zoltán ült az ajtó mellett. Mellette az asszony, ölében Fiukával; az ablak mellett a férj. Újságot vett elő s úgy tett, mintha beletemetkeznék. Am korántsem olvasott! Csak zörgette a papirost. Sebesen nyitotta szét az oldalakat, olyan villámgyorsan és akkora zörejjel, hogy az ilyen kis elnevelt, elkényeztetett, ideges dög, mint ez a Fiuka, már az első pillanatokban majdnem sokkot kapott az ijedtségtől. Viháncolt a koros hölgy ölében! Sikerült: akkor aztán tovább folytatta a bosszúhadjáratot. Hirtelen hatalmasat, neveietlenül-hangosat ásított. Fiuka riadtan szükölt fel, már amennyire cérnahangjától kitelt. A koros hölgy alig győzte csillapítani. De most jött csak a java! Újságja mögé bujt Zoltán, úgy, hogy a hölgy nem láthatta, hisz egészen mellette ült. Akkor — mintha véletlen müve lenne — egy energikus repesztéssel ablakot szakított az ujságlapba. Olyanformán, hogy azon keresztül láthatta az izgőmozgó Fiukát és Fiuka is láthatta őt,. de mennyire! Grimászokat, legkülönfélébb pofákat vágott feléje s az a kis ideggörcs egyik halálfélelemből a másik szivbillentyüzavarba esett. Teljes csendben végezte bosszumüveleteit és igy az idős házaspár nem tudta mire vélni: mi történt egyszerre Fiukával, pedig ‘olyan jó ' volt az utazás kezdetén! Fiuka végül is annyira magánkívül lett. hogy az idős hölgy legjobbnak vélte, ha kiviszi sétálni a folyosóra. Ki is vitte s akkor tisztán hallatszott, hogy a férj valami megkönnyebbülési sóhajtásfélébe kezd . . . De rászólt neje: — Te nem jösz ki, Dezső? És Dezső kiment engedelmesen. Attól fogva kettesben sétáltatták a férget a szűk folyosón. Már-már visszatelepedtek volna, de Fiuka a fülke ajtajánál oly kétségbeesett nyivákolásba kezdett mindannyiszor, — hiszen ráfintorgott, nehogy visszahozzák —, hogy a házaspár tovább kényszerült sétáltatni éjnek idején, rázós vasúti kocsi szűk folyosóján az idegösszeomláshoz vészesen közelitő ebet. Felvették. Letették. Ismét ölbevették. Gyomorcsöppeket diktáltak a hisztériás bestiába; hogy talán a gyomra fáj szegény csöppikének. Az se használt. Próbáltak vele mindent. Végül már olyan zenebona támadt, olyan hangosan folyt a konzílium és úgy üvöltött Fiuka: hogy a szomszéd szakaszokban felébredtek az alvók. Ingujjra vetkőzött tömzsi férfiak dugták ki borzas fejüket az ajtón és öklüket rázva fenyegetőztek: — Kitekerem a nyakát annak a kutyának! — Disznóság, ilyen cirkuszt csinálnak! — Kihajítom mindjárt azt a kuvaszt! Ez volt a legnagyobb sértés. Hogy Fiuka — kuvasz! Ez a pedigrés öleb! Ingerült vita robbant ki. A férj és az egyik borzas végül névjegyet cseréltek. Az asszony sipitozott: — Dezső, torold meg a sértést! A vonat lassított, villanyfénybe ért s megállt. — Hatvan! — kiáltották a kalauzok. Amikor Dezső, neje és Fiuka ... bocsánat! Fiuka, Dezső és neje lekecmeregtek a kocsiról, az utasok még hosszasan mormogtak utánuk. Mig csak el nem tűntek a kijárat felirásu kapun. Zoltán megelégedéssel helyezkedett el a pamlagon. Végre — egyedül! Nehéz munka volt, de fő a szívós akarat, mely végül is diadalt arat. Sió csatorna Siófoknál 14
