Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1964-07-01 / 1. szám
amit tettem, ez nem az mennyei malasztért, de ama kötés miatt volt, mit tőled vettem örökségül, István. Én megyek. S én megmondom az Urnák! Hogy ami nem igazság, az nem igazság! Sem itt, sem a földön. Magyariak dolgát én szó nélkül többé nem hagyom, ha fejemet is veszik miatta! Mert én előbb voltam magyar s csak azután szent! — Veled megyek, László! — ujjongott föl Margit és a szeme csillogott, orcája kipirult. — Mi Urunk, el ne hagyj ... — sopánkodott Erzsébet — baj lesz, meglássátok ... István király szeméből kiszökött a könny s végig pergett fehér szakállán. Két kezét rátette László király széles vállaira. — Igazad van, László — mondotta s nehezen jöttek ki száján a szavak «— s bocsásd meg Istvánnak, hogy elfeledte Vajkot. Én is megyek. S te, Imre fiam? — Atyám mellett a helyem — felelte Imre halkan. — Margit? — Avagy tán nem a Nyulak Szigetén éltem? S nem Árpádvér vagyok? Erzsébet sápadtan dadogott. — Én ... én tulajdonképpen ... —- Svábok szentje vagy, igazad van — vetette oda ingerülten Margit — elegen leszünk nélküled isi Lászlón türelmetlenül zörrent a páncél. —■ Vezess István apánk! Én melletted leszek s ha baj támad a mezítlábasokkal, hát öklöm még maradt ...! Hej, kardom ha lenne csak, kardom! Ezer kun koponyára esküszöm ...! Margit rátapasztotta tenyerét a László szájára. — Ne pogánykcdj, László. Bízz az Urban, én bízom Őbenne. — Menjünk hát, magyariak — sóhajtott István s megindult a kijárat felé. Lementek a palotásház lépcsőjén, keresztül az udvaron. Néhány lézengő aprószent szájtátva bámult utánok. Elől haladt István, súlyos királyi palástban. Mögötte László, páncélosán, szálfaegyenesen. Roppant sarkantyúi zörögtek az udvar kövén s a páncéling megcsörrent minden lépésénél. Azután Imre következett és Margit. S amikor az udvar kapujából visszapillantottak, meglátták Erzsébetet, hogy csüggedten és szégyenkezve kullogott mögöttük. Imre megállt. — Jöjj hát közénk, testvér — mondotta és kinyújtotta a kezét Erzsébet felé. Margit is kinyújtotta a kezét. — Ma eggyé kell forrnia minden magyarnak, akár ide húzott eddig, akár amoda. — Bocsássatok meg — suttogta Erzsébet sírástól fuldokolva — nem tudjátok, milyen nehéz nekem. Ide is tartozni, oda is ... Mentek. Keresztül haladtak a főpalota udvarát). Föl az ezeregy lépcsőn. A főkapu előtt ott állott a mezítlábasok őre. — Kik vagytok? — Magyari szentek. — Mit akartok? — Szavunk vagyon az Úrral. ,— Most? — szörnyülködött el a mezítlábas. — Nem tudjátok, hogy ilyen időben nincsen kihallgatás? Tartsatok penitenciát, hogy tudatlanságtokat levezekeljétek ... — Félre, csuhás! — dörrent rá László — nem látod, hogy urakkal van dolgod? Gyerünk, István! A páncélos óriás marcona alakja elől ijedten szökött félre a mezítlábas őrszent. — Zendülés! — dadogta — Zendülés! Ilyen még nem volt! — Hát ha nem volt, akkor most van! — mordult rá László — ne hívtatok volna magyart magatok közé! Félrenyomták a megrémült csuhást s bevonultak a kapun. A kék oszlopcsarnokban angyalkák játszadoztak. Itt-ott néhány mezítlábas őr bámészkodott. Holdfényből kovácsolt alabárdjaik sápadtan világítottak. Eltátották a szájukat, mikor meglátták a menetet. Az angyalkák is abbahagyták a hancúrozást és kíváncsian nézték a furcsa viseletű idegeneket. Különösen László király sarkantyúit csodálták. Hanem az őrök összefutottak nyomban. — Zendülés! — rikoltották — Zendülés! Riadó! És alabárdjaikat nekiszegezték a közeledőknek. — Állj! Kik vagytok és mit akartok? — Netene — nevette el magát László és csípőre tette vaskesztyüs kezét — de megriadtak ezek a mezítlábasok! István király megállt. Fölemelt fejjel szólott. — Az Úrhoz jöttünk alázatos szóval. Magyariak vagyunk. — Nem tudjátok a rendet? -— pattogott a főcsuhás — iratkozzatok föl elébb Gábriel parancsnoknál, aztán várjatok sorotokra. Nem lehet ám ide csak úgy betörni, miféle dolog ez! Látszik, hogy valahonnét Ázsiábul gyüttetek! — Bár Ázsiábul gyünnénk — szakadt föl Lászlóból újra az indulat — nem igy állanánk akkor előttetek, fegyvertelen kézzel! — Ne papolj — hetvenkedett a mezítlábas — kifele innen, egy-kettő! — Én István vagyok, magyariak első királya — egyenesedett ki az ősz király ■— s bebocsáttatást kérek az Úrhoz. — Mit bánom én, akárki is vagy! •— feleselt viszsza a főőr. — Kivételezés nincsen! Tartsátok be a szolgálati utat és kész! István király hangja megkeményedett. — Rossz a füled, szolga? Nem haliád, mit mondék? István vagyok, az első apostoli király! — Bánom is én, öreg, hogy mi voltál odalent. Itt egy szám vagy a kegyesek kórusában, semmi több. 10
