Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1960-01-01 / 1-2. szám
szártisztek, diszruhás rendőrök bukkantak fel, majd közvetlen utánuk rohamsisakos gyalogosok, mögöttük pedig sastollak tengernyi sokasága hullámzik elő a Fehérváriul fordulójából. Köröskörül a tömegben a lenyügözöttség fenséges némasága, csak a menetelő csapatok ütemes robaja hallatszik. A szemeket elborítja a könny, az arcokon körülirhatatlan ünnepélyes kifejezés; az emberek hátán a fenségesnek a lenyűgözőnek a borzongása hullámzik perceken át. Aztán egyszerre hirtelen megszólal az utca, megmozdulnak az erkélyek, az ablakok, kendők, zászlók, kalapok kezdenek röpködni, virágeső hull az úttestre és a tömeg morajlani kezd, mint a megdördülő mennydörgés. — Horthy! Horthy! Horthy! Lépésben, táncolva jön a hófehér ló a fővezér alatt, s mikor a tér torkolatához ér, egyszerre felharsan a generálmars. Az utca most megint csendes lett, mindenki szomjas füllel hallgatja a vérforraló kürtjelet . . . Majd utána újra felharsan az ordítás. — Éljen Horthy Miklós! Éljen a nemzeti hadsereg! Most a polgármester üdvözlő beszéde következik, majd utána Horthy Miklós beszél. Érces, csengő hangja nyomán visszhang kél a téren, visszhang kél a szivekben, pedig a kiejtése idegen. — ... Katonáim, miután betakarították a földekről az Isten áldását, fegyvert fogtak kezükbe, hogy rendet teremtsenek a hazában . . . A Gellért-hegyi citadellában dörögnek az agyuk, a hatalmas tömeg magyar mellében dörömbölnek a szivek. Mikor a kommunt, az oláh megszállást említi a fővezér, felhördülnek az emberek, mikor a magyar haza szellemét idézi, egetverő harsogás támad. A beszéd végen a zenekar intonálja a Himnusz előjátékát, erre csend lesz. hogy aztán egyszerre robbanjon az égre százezer ember Istent ostromló imádsága: — Isten, áldd meg a magyart! . . . Azután harsány vezényszavak csattantak fel az áhitatos csöndben, megmozdulnak a századok, az osztályok, az ütegek és a régi fegyelem ütemében indulnak a Ferenc József-hid felé. Elől a huszárok piros nadrágban, piros sapkában, utánuk egy zászlóalj rohamsisakos marcona gyalogos dübörög rá a hidra, aztán sastollas gyalogosok, utánuk egy tiszti század, aztán feketetollas szegedi bakák, géppuskások, megint gyalogosok, huszárok, csendőrök . . . egy óra hosszáig tart, mig felvonulnak a hidra. A körülálló tömegben sokan hangosan felzokognak, hiszen amit látnak, az olyan. mint valami csoda, a Rend, a Fegyelem, a Tekintély feltámadása halottaiból s a magyar katonák dübörgése Magyarország szivdobbanása a Lenin-fiuk, meg az oláh fojtogató szorítása után. Magyarország feltámadása ez. Ünnep. Ezerkilencszáztizenkilenc, november 16. A nővér az ablakból nézte az elvonulást. Egyszercsak összerezzent. Pista megszólalt. — Nézni szeretném én is! Közel négy hete ez volt az első értelmes mondat, amely a kisfiú ajkairól elhangzott. A nővér egy pillanatra rábámult, majd gyorsan odahuzta a Pista ágyát az ablakhoz. A kisfiú felült és égő szemmel nézett ki az utcára. A nővér izgatottan leste-várta, mi lesz. A kis palócnak kikönyökölt a lelke a szemébe, úgy nézte az utcán menetelő katonákat. Lázas szemmel. Izgatottan. — Katonák! Magyar katonák! Nézze Nővér, magyar katonák! Hogy mennek! . . . Egyszerre lépnek . . . Hallgassa csak Nővér, hogy dübörög a föld! . . . A jó nővér nem tudott hova lenni örömében. A kisfiú meg beszélt tovább szaggatottan, lángragyult szemmel. Az arca égett. Sovány kezeivel gesztikulált. — Magyar katonák, Nővér, értse meg. hogy magyar katonák, akik eltűntek egy évvel ezelőtt és feltámadtak és most ott menetelnek, ott dübörögnek az utcán . . . Nővér! Ez csoda! . . . Én tudom, hogy csoda .. . Megint nézett kifelé, aztán újra megszólalt. — Mennyien vannak! Tengersokan. Nővér, nézze, hogy mennek! Itt menetel az egész Magyarország! Most már kiabálni kezdett a kisfiú. — Ott menetel Siposs százados ur, ott menetel az édesapám és ott menetelek mellette én is . . . Az apám Szibériát cipeli a hátán . . . Nézze, Nővér, hogy görnyed alatta ... az én hátamon katonavonatok vannak, kukoricakenyér, meg az én hátamon van a forradalom ... és mégis megyünk, Nővér, nézze, hogy megyünk előre! A nővér most már nagyon megijedt. CsiL lapítani akarta. — Nézze, Pistuka . . . De a fiú közbevágott. — Én nem vagyok Pistuka ... Én . . . én István vagyok ... És István vagyok régen .. . Most csendesen sírni kezdett, 105
