Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)

1960-01-01 / 1-2. szám

A pipás ember bólintott. Elismerően. Mintha azt mondta volna: Az is szép!

Megint csend lett. Mindenki nézte a katonát. Az meg a földet.

— Oszt a fronton vót-i? — firtatta a pipás.

A katona bólintott.

— Vótam. A Doberdón!

Most már egészen barátságosan néztek a katonára.

— Hát a cimbora? Nem magyar? — tudakolta tovább a pipás. A másik katonára értette.

A katona ránézett a társára.

— Nem, — mondta. — Román.

— Persze nem is tud magyarul? —- vélte a pipás.

— Nem igen — válaszolta a katona.

A pipás megnyomkodta a dohányt a pipában.

— Szegény! — mondta elnézéssel.

Most megint csönd lett.

— Oszt hová viszik ezt az ártatlant? — szólalt meg most az egyik asszony.

A katona nézte a bakancsa orrát.

— Budapestre — mondta mogorván.

Most megint Pista került az érdeklődés

középpontjába.

Az egyik asszony leemelte a batyuját a csomagtartóból. Előkotorászott belőle egy csomó almát.

— Éhes ügyi, lelkem? — kérdezte szánakozva, azzal odarakta az almát. — Egyék aranyom — biztatta jó lélekkel.

Pistát elöntötte a meghatottság. Teli szaladt a szeme könnyel.

Az asszonyban egyszerre kivirágzott az anyai érzés.

— Sir szegény — intett a többieknek a kisfiú feje felett.

Erre megint csend lett. Az arcok e’lágyulfak. Anya, meg apa lett egyszerre az egész kocsiszakasz. Szép, meleg érzések vibráltak a levegőben. Még a katona is megérezte, mert ránézett a fiúra.

— Egyék, ifjuur! — kínálta ő is.

Egyszerre megmozdultak a batyuk, meg

a csomagok, valóságos népvándorlás indult meg Pista felé. Pár perc alatt nagy halomban állt körülötte az ennivaló.

Pista szivébe valami nagy sirnivaló boldogság szökött. Görcsök szorongatták a torkát és úgy szeretett volna mindenkit megsimogatni. Nagy, imbolygó, határozatlan érzései támadtak arról a legmeghatóbb emberi tulajdonságról, amit úgy hívnak, szolidaritás és szeretet. A tábornok jutott eszébe, Spitz, Bivaly, meg az édesanyja. Aztán eszébe jutott Werner igazgató ur, meg Kovách Demjén tanár ur. Meg a tanítója. Meg Sándor Béla, a kis tömzsi pa-asztgyerek. Más senki. Csak ezek a parasztok, akik meleg tekintetükkel simogatták őt, az “őrizetest”, az apátián, az otthon nélkül való, magános, ebek harmincadjára került kis vékony magyart.

És ekkor felsírt. Most már hangosan.

Hát ez már sok volt az asszonyoknak. Félre tolták a katonákat és háromfelöl is vigasztalni kezdték Pistát.

A kisfiú belehajtotta a fejét a legközelebbi asszony ölébe. A testét rángatta a görcsös sirás.

A kocsiban meghatott volt a csönd. Mintha megérezték volna, hogy most megszólalt a Gyermek a maga ősi primitiv nyelvén, amit azonban nem tudnak megérteni. Csöndben maradt hát mindenki és ez a csönd a betegszobák szeretettel teli csöndje volt. Csak a gyermek sírása beszélt hozzájuk, amelyet nem értett ugyan senki, de hallgatott mindenki áhítattal, mint a latin imádságot a misében.

A két katona félszegen nézte. A székely tehetetlenül emelgette a lábát. Nyugtalanul pislogott a zokogó fiú felé.

— Az istenét neki — dörmögte sötéten, azzal lehajolt Pista leesett sapkájáért és ügyetlen gyöngédséggel odatette a kisfiú mellé.

Közben állomások maradtak el, emberek szállottak ki a kocsiból, újak jöttek a helyükre, akik halk kérdezősködés után ugyanolyan résztvevő arccal vették körül a kisfiút, mint a régiek.

Lassan aztán Pista megnyugodott. Néha-néha még végigrándult a teste, de már felült. Egy darabig még hüppögött, sóhajtozott, azután ez is elmúlt.

Csendesen megindult a beszélgetés, igy ért be a vonat a Keleti-pályaudvarra.

Mindenki szedelőzködni kezdett, felállt a két katona is. Mikor a vonat megállt, megindult az emberfolyam kifelé. Az a mérges kis öregasszony, aki Miskolctól utazott velük, visszaszólt az ajtóból a székelynek:

— Osztán hallod-e! Megver az Isten, h л ennek a gyereknek valami baja lesz!

Ők maradtak utoljára.

A székely szállt le elsőnek, utána Pista következett.

— Adja a kezét, ifjuur! — szólt fel mogorván és lesegitette Pistát a vonatról. ■— Az istenét ennek a cefet világnak... — tette utána keserves sóhajjal. Rántott egyet a puskaszijjon, azzal megindultak a kijárat felé . . .

Odakint fázósan borzongott a világ, az ólomszürke ég alatt, a szitáló esőben; bent a kémelháritó osztály főnökének szobájában nagyon rossz kedve volt Bélán őrnagy urnák. Hogyne, ilyen rossz időben gyilkos kedve van az embernek, különösen, ha még a tegnap esti lumpolás kese 'ü ize is ott van a szájában.

102