Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1960-01-01 / 1-2. szám
Mogorván hallgatta alantasa jelentését, miközben mozdulatlan szemmel nézte azt az Isten kegyelméből itt felejtődőtt kései legyet, amely úgy szédelgett az irómappa tintafoltos papirosán, mint valami köszvényes öregember. — Tessék elhinni, őrnagy ur, hogy elkövettünk vele mindent. De nem mond semmit. Annyit beismert már Miskolcon is, hogy ő segítette Siposs századost kiszökni Egerből, de azt mondja, hogy a város határában elbúcsúzott tőle és azóta nem látta. A légy közben elérte a mappa szélét és nyögve lemászott az asztal zöld posztójára. Hallani ugyan nem lehetett, de látszott rajta, hogy nyög. — Miért nem pofozták ki belőle? — kérdezte most az őrnagy, hirtelen elbúcsúzva a légytől. — Elképzelheti, őrnagy ur, hogy elkövettünk vele mindent. Sikoltozott, sirt, könyörgött, de nem beszélt. Nem tud az, kérem semmit. Mert ha tudna, én kipiszkáltam volna belőle — mondta fenekedve. Az őrnagy dobolni kezdett az asztalon. A nyomozás hát zsákutcába került. Dühösen vakarta meg a fejét. — Hát huszonötöt neki, aztán engedjétek szélnek, — mondta és mérgesen maga ele csapta az egyik aktacsomót. A detektivnek az ajkán lebegett, hogy a huszonöt botot nemigen fogja az a gyerek kibirni, de aztán mégsem szólt, csak vállvonogatva kiment. A nyitott ablakon át behallatszott az esőcsatorna monoton csörgése. Bélán őrnagy ur lehúzta az aktát átkötő madzagot és undorral belenézett. De nem tudott dolgozni. Csak rakosgatta az aktákat ide-oda. Egyszercsak felhangzott az udvarról a jól ismert, az annyiszor hallott jajkiáltás. Csakhogy most gyerekhang sikoltott föl kétség - beesetten. Bélán őrnagy ur összerezzent, aztán idegesen felállt és becsukta az ablakot. Visszaült az asztalhoz és olvasni kezdett, egy aktát. De a sikoltást még mindig hallotta. Pedig lent az udvaron már csak egy hangtalan rángatózó testen csattogott a bot. — Talán nem kellett volna, — jutott eszébe. •— Eh. most már mindegy, -— hessegette el magától a kellemetlen érzést. Most kopogás hallatszott és bejött az előbbi detektív. — A parancsot teljesítettük — jelentette —, a fiú elájult. — Fel kell locsolni — volt a mogorva válasz. — Locsolják, de hiába. A fiú nem akar magához térni. Ebben a pillanatban berregni kezdett a telefon. Bélán őrnagy odament a falhoz és leakasztotta a kagylót. — Halló, itt a katonai kémelháritó osztály. — Itt Bélán őrnagy — azzal összecsapta a bokáját. — Igenis, tábornok ur, sajnos, a figyelmeztetés kissé későn jött, mert már ... — keresgélte a szavakat — a fiú fenyítést kapott. — Savanyúan mondta. Kényelmetlenül. — Hát, kérem alázattal, a szokásos huszonöt botot. — Bocsánatot esedezem, tábornok ur, de nem tudtuk, hogy . . . Az őrnagy arca olyan lett, mint a pipacs. — Igenis, de . . . — kezdte, de félbeszakították. — Igenis, de sajnos, még mindig nem tért magához. Az őrnagy most elsápadt. — Igenis. — hebegte — azonnal! Jelenteni fogom. Igenis, — azzal lecsapta a kagylót. Megfordult. — Azonnal hívjanak orvost. Kövessenek el mindent, s ha a fiú magához tért, azonnal jelentse. — mondta a detektivnek idegesen. A detektív elment, Bélán őrnagy ur meg elkezdett fel s alá járni a szobában. Félóra múlva visszajött a detektív. — A fiúba nem lehet életet verni, — jelentette. — Az orvos azt mondja, hogy teljes idegösszeroppanás. Sürgősen kórházba kellene szállítani, mégpedig nem a katonai kórházba, hanem valahová olyan helyre, ahol lelkiismeretes ápolásban részesül, mert az állapota életveszélyes. Bélán őrnagy úgy fogta meg a telefonkagylót, mintha tüzes lett volna. Dideregve mondta be a hívót, mikor a központ jelentkezett. — Kérem a miskolci dandárparancsnokságot. Most idegtépő várakozás következett. Azután jelentkezett Miskolc. Bélán őrnagy vigyázzba merevedve jelentkezett. — Halló, itt Bélán őrnagy. Tábornok ur, sajnálattal kell jelentenem, hogy a fiút nem tudjuk magához téríteni. Az orvos szerint nagyon gondos ápolásra szorul. Valahová magánkórházba kellene szállítani, családi ápolásra szorul. Sajnos, a kémelháritó osztálynak nem áll módjában . . . Félbeszakították. 103
