Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1960-01-01 / 1-2. szám
rátságosan. — Azonnal utána nézek a fia ügyének. Átment a másik szobába és telefonált a térparancsnokságra. Megdöbbenve vette a választ, hogy Tardy Pistát a tegnapi nap folyamán felszállitották Budapestre a kémelháritó osztályhoz. Zavarodottan ment vissza Tardynéhoz. — Pillanatnyilag rossz hirt kell Önnel közölnöm, asszonyom — mondta restelkedve — a fiút felvitték Budapestre . . . De én clökeritem. ha személyesen kell is felmennem utána — tette hozzá sietve, mikor látta, hogy Tardynét a rosszullét környékezi. Odasietett hozzá és kezét megnyugtató - lag tette a halottsápadt asszony karjára. — Becsületszavamra kijelentem, hogy a fia épségben haza fog kerülni, csak menjen haza nyugodtan — mondta biztatóan. Tardyné arcába visszatért az élet színe. — A mindenható Isten meg fogja érte áldani, tábornok ur — suttogta és kimondhatatlan hála csillogott a szemében. A derék tábornok elpirult, annyira zavarba jött. — Szíveskedjék itt hagyni a cimét, aszszonyom, — tolt oda egy jegyzettömböt Tardyné elé — és nyugodjék meg, hiszen szavamat adtam Önnek. Tardyné reszkető betűkkel irta fel a cimét. A tábornok egészen az ajtóig kisérte. Aztán ment rögtön telefonálni a kémelháritó osztálynak Budapestre. XVII. Pistát egy harmadik osztályú kocsiba tuszkolta be a két oláh katona. Mig keresztülhaladtak a perronon, az emberek úgy bámulták, mint valami keleti csodát. Nem a rabot bámulták benne, hisz az minden napos látvány volt akkoriban, hanem azt, hogy ezúttal gyerek az, akit a szuronyos katonák kisérnek. A kocsi tele volt parasztemberekkel, fejkendős asszonyokkal. Mikor a két katona belépett, egy pillanatra süket csönd támadt, majd egyszerre megindult a hangos beszéd. Egy termetes kofa indította meg a lavinát. — Nézzék má, úgy látszik, elfogytak a férfiemberek Magyarországon, hogy má a gyerekeket is összefogdossák ezek a tetvesek! — Tán má a gyerektül is félnek — lódította egy másik. Egy asszony odament ahhoz a pádhoz, amelyiken Pista meg a két katona ültek. — Hát magával meg mán mi bajuk van az olájoknak, kisfiú? — kérdezte nagy rész véttel. A szélsző oláh katona szólalt meg helyette. — Menjen innen odébb, asszony! Nem szabad az őrizetessel beszélni. — Magyarul beszélt. Az egész kocsiszakasz megrökönyödött. Egy idősebb asszony szólalt meg most méltatlankodva. — Óh, hogy a nehézség nem állt beléd, mikor megszült az anyád! Hát nem sül le az a cigánybőr a pofádrul, hogy a magyar édesanyád csúfjára oláh lettél, te piszkos! — fordult neki méltatlankodva. — Szegény asszony, azt is ölheti a szégyen, hogy ilyen fia van! — tóditotta a másik. A katona felugrott, megmarkolta a puskáját. — Kuss! — mondta és sötéten végignézett a kupén. De az asszony nem hagyta magát! Odaállt eléje. — Ide szúrjál te ország szégyene, hisz épp olyan vagyok, mint az anyád! Pista ijedten nézett oda. De a katona nem szúrt. Csak nézett még egy pillanatig sötéten, aztán leült. Az asszony meg folytatta nekiszilajkodva. — Nem szégyenliték magatokat, gyerekeket kisértek kettesével szuronyosan? Erre tanított az a szegény anyád te? A katona közelebb húzta magához az időközben előre rázódott puskaagyat, de nem szólt. Az asszony most dühösen visszaült a helyére. —- Hogy nem sül ki a szeme! — mondta felháborodva. A katona ránézett. — Nézze szülém, mü azt csináljuk, amit parancsolnak — mondta csendesen. Erre csend lett, az asszony se szólt semmit. Hosszú hallgatás után, most egy pipás ember szólalt meg. — Hát oszt mér állt be olájnak? Ha eccer magyar. Erre meg a katona nem szólt. — Biztosan muszáj vót neki — vélte jószivüen egy menyecske. A katona felkapta a fejét. Ránézett. — Hát muszájnak, nem vót muszáj — mondta röstelkedve — de magik azt nem értik — tette hozzá sebesen, azzal megint nézett maga elé konokul. Megint csend lett, csak a kerekek kattogtak ritmikusan. Jó idő múlva megint a pipás ember szólait meg. — Én is vótam katona. Hatvanas — azzal köpött egyet elgondolkodva. — Maga nem vót? A katona kifelé fordult. — Vagy igen! Nyolcvanhetes valék! IQ 1
