Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1960-01-01 / 1-2. szám
középkorú ember, barátságos arccal kezet fogott velünk, a nélkül, hogy meglepődést észleltem volna rajta. Majd felvezetett a létrán. Láttam mindjárt, hogy a padlón fekvő pokrócot — hacsak szégyenlősen nem bújok el valahová — meg kell osztanom a házigazdával, a sofőrrel és Stephennal. Mosolyogtam és bólintottam — szavak hijján ilyetén kifejezve helyeslésemet — aztán újból lemásztam vele a létrán. — Minden rendben, — kiáltotta Stephen, mikor meglátott, — nincs tévedés. Ezek az emberek ismerik a szénégetőket, akik látták a zergét. Hangjából kiéreztem a diadalmat. — Ragyogó! — válaszoltam vállvonogatva. — Ez a jó ember ért olaszul, — magyarázta Stephen, miközben helyet foglaltunk az olajban sült tükörtojások és egy doboz szardínia mellett. .— Ha igaz, a szénégetők már téli szállásukon vannak, de egy kecskepásztor állítólag még néhány száz méterrel feljebb legelteti az állatait és nagy szakértője a szergéknek. Néha idejön esténként, talán mindjárt találkozunk is vele. Valahol a szobában egy öreg hangszórón délamerikai dallam nyekergett. A píndosi hegyszoros csúcsán voltunk; nem volt semmi különleges! Kikanalaztam a csészealjra kitálalt kecsketejfelt, Stephen egy zergefej körvonalait rajzolta az asztallapra. A boltos és a sofőr körülállták. Felkeltem és elhagytam a helységet. Megmosakodtam az úthoz közel eső hegyipatak vizében, mikor meghallottam a kutyaugatást. Feltekintettem. A kunyhó felett, a szoros széléig egy keskeny fennsík terült el. Valami mozgott a sötétségben. Betörültem kezem a szoknyámba és visszafordultam az utón. Elhaladtam a házikó előtt, mentem a fennsík felé. Valaki Rittyentett. Ott fenn, a hegyszoroson, messze emberlakta falvaktól és városoktól, volt valami nyugtalanító ebben a hangban. Mintha egy zugnegyed elhagyott utcájában a foga közt füttyentene valaki, és az arra járó nő ösztönösen meggyorsítaná lépteit — olyan volt az érzésem. Megálltam. Megláttam az egymás mellé szorult kecskéket, éjjeli álomra szenderülve keskeny fekhelyükön. Két kutya vigyázott rájuk, hegyezett fülekkel, mozdulatlanul a két szélen. Nyája közepén, mereven állott, botjára támaszkodva a beburkolódzott pásztor, messzeségbe szegezett szemmel. Nem engem bámult, elnézett felettem, valahová a felettünk lévő dombokra meredt: Ö volt, kétségtelenül, aki az előbb füttyentett. Egy pillanatig figyeltem őket, a térdre ereszkedett kecskéket és az őrséget álló kutyákat; úgy tűnt nekem, mintha mindez végtelenül messze volna a fakunyhótól és lakóitól. Mintha titkot sértettem volna, hogy láttam őket. Visszaindultam. Leültem az asztalhoz, Stephen mellé, és rágyújtottam. — Emitt vannak, — magyarázta Stephen, a nélkül, hogy felém fordult volna, s rajzolta a cserjét a zerge feje mellé. — Kik? — kérdeztem. — A zergék. Két nappal ezelőtt látták őket. Magam sem tudom miért — talán fáradt voltam a hosszú utazástól — de elöntött a levertség. Szerettem volna rászólni: “Ó, eridj a zergéiddel!” A cigarettafüst marta a szememet, nekidőltem a falnak, s nagyot ásítva, mint a vonaton utazó, ide-oda ringó fejjel szunyókálni kezdtem. A megváltozott muzsika felriasztott: az athéni leadó harmonikává alakult át. Kinyitottam a szemem: a szakács játszott. Észrevettem, nem öten, hanem hatan vagyunk. Az éjjeli kecskepásztor lejött közénk. Távol ült tőlünk, egy padkán, burnusz csuklyája még mindig a fején, a pásztorbotra támaszkodva, de a gerendán imbolygó lámpás megvilágította arcát és szemét. Ilyen szemeket még soha életemben nem láttam! Aranybarna szinü, nagy szemek, egymástól távol a keskeny arcon, mereven, mintha hirtelen meglepetés lehelt volna életet beléjük. Végigjártatta tekintetét mindnyájunkon és aztán Stephennél megállt; a szemgolyók, ha lehet, még nagyobbra nyíltak, a fürkésző tekintet elviselhetetlen volt. Halkan kérdeztem Stephent: — Nem gondolod, hogy őrült? — Nem, — szólt férjem nyugodtan, — csak nagyon egyedül él. Vele indulunk holnap reggel. Fáradtságom elmúlt. Az ijedtség elkergette. — Hová megyünk? — Az erdőben van a kunyhója, — felelt mérgesen Stephen. — Mindent elintéztem. Egy óra járásra van innét. Ő fog minket vezetni. Megint a kecskepásztorra pillantottam. A mézszinü tekintet nem fordult el Stephen arcáról. — Azt hiszem, nem tetszünk neki. — Ugyan már, — morgott mérgesen Stephen. Felállt, felemelte puskáját. — Gyerünk aludni, fáradt vagy. Felmásztunk a létrán. Egy keskeny nyíláson kiláttam a fennsíkra. Egyetlen egy bükkfát láttam és egy egyedüli csillagot. A bükk alatt a pásztor csuklyás alakja, botjára támaszkodva. Elhelyezkedtem a pokróc alatt. Nemsokára, a különböző horkolásokból kivettem, hogy körülöttem mindenki elaludt. Én magam hallgatództam, minden idegszálammal résen. Vártam valami han89
