Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)

1960-01-01 / 1-2. szám

got, tudtam, el kell jönnie. És végre meghallottam. Messzibbről jött, mint az előbb. Nem volt madáré, nem a kutyáját hivó pásztoré, sokkal élesebb, sokkal mélyrehatóbb hang volt; egy férfi sebző füttye, mely a járdán haladó nőnek szól.

Kellemetlen volt, hogy a többiek aludtak, miközben én oly rossz éjszakát töltöttem. Stephen vidáman ébredt.

— Mik a terveid? — kérdeztem.

Stephen kiterítette elmaradhatatlan térképét.

— Itt vagyunk, — mutatott a kereszttel megjelölt helyre, — és ide kell mennünk. Ott lakik a pásztor. A propos. Jézusnak hívják, de Zus névre hallgat. Egyszerű, de tiszta szállás, mint hallom. Élelmet innen viszünk magunkkal. Hátizsákunk most valóságos áldásnak bizonyul.

Most, hogy a nap már felkelt, nem féltem az ismeretlentől. Megmosakodtam a patakban, miközben Stephen hátizsákját csomagolta. A boltos is előkerült, még több élelmiszert cipelve. Felnéztem; a fák közt előbukkant a pásztor. Nem mozdultam. Vártam. Sokkal kisebb volt, mint gondoltam, alig oly nagy, mint én, a burnuszcsuklya mégcsak kisebbítette. Felém közeledett. Nem szólt egy szót sem, megragadta a hátizsákomat és az elemozsiás zsákot.

— Nem bírja mind a kettőt, — mormoltam Stephennek.

— Ugyan már, — felelte férjem. — Épp úgy észre sem veszi, mint a kecskéi.

A boltos és a szakács búcsút intettek. Követtem Stephent és Jézust, az erdőkön át.

A kecskék és kutyák eltűntek. A pásztor második útja volt ez már talán. Minél magasabbra kapaszkodtunk, annál tisztább volt a levegő, előttünk, mellettünk, minden felé újabb hegycsúcsok bukkantak elő; némelyik tetején már fehéren csillogott a hó. Néha-néha Stephen megállt, messzilátójával fürkészve az ormokat. Tudtam, okosabb, ha nem szólok. Vezetőnk is tudta. Még mindig elsőként ment, s ha Stephen felemelte messzilátóját, a pásztor követte az irányt.

Nem volt körülöttünk csak az ég és a nap: mögöttünk maradtak az erdők, fejünk felett, megjelent az első sas. A hegygerinc mögül előugrott egy kutya, s mikor felértünk a legmagasabb pontra, megláttam a kecskéket. Sziklához tapasztva, piciny kunyhó, négyszer kisebb, mint szállásunk lent a szorosban.

— Hé, Zus! — kiáltott Stephen, fejével a házikó felé bökve. — Ez volna? Lerakhatjuk a holminkat?

Az ember görögül válaszolt. Most hallottam először a hangját. Furcsán lágy volt, de ugyanakkor kissé magas is, mint gyerekeké.

— Nem tudom, mit mond, de biztosan ez lesz, — szólt nekem uram. — Gyere, nézzük meg közelebbről.

A kutyák, barátságtalanul figyeltek bennünket. Gazdájuk a szálláshoz vezetett. Fából kalibáit építmény, bent a szoba két részre osztva. Bútornak se hire se hamva, mindössze egy padka a sarokban, azon egy kályha.

— Remek, —■ szemlélte Stephen a helységet.

A pásztor hangtalanul lerakta holminkat s hagyta, hogy kedvünk szerint helyezzük el.

— Furcsa alak, — morfondírozott Stephen, — nem az a kimondott vig cimbora.

Még csak tiz óra volt, de én már megéheztem. A boltos nem feledkezett meg a konzervnyitóról, úgy hogy hamarosan falatoztam, disznóhust a dobozból és datolyát a helyes kiegyenlítés miatt.

— Indulok, — jelentette be Stephen. Övében már ott lógtak a töltények, vállán a puska és nyakában a messzelátó. Felálltam én is.

—- Nem, te nem jössz velünk. Csak hátráltatnál minket.

— Minket? — csodálkoztam.

— Barátunk, Jézus elkalauzol.

A pásztor, még mindig hallgatagon, egy kőrakás mellett várakozott. Botján kívül más fegyver nem volt nála. Hamarosan mindketten eltűntek a cserjék közt.

Soha ilyen egyedül még nem éreztem magam. A magaslatot, az egyedüllétet, a csillogó napsugarat, az erős illatot, szerettem mindezt. Miért ez a levertség? Miért ez a furcsa félelem-érzés?

Felfedeztem egy völgyet, nekitámaszkodtam a szikláknak. Néztem a kecskéket, figyeltem az égen keringő sast. Az erős nap elkábitott.

Mikor megint kinyitottam szemem, a nap már helyet változtatott. Órám fél egyet mutatott. Több, mint három órát aludtam. Felkeltem, nyújtózkodtam.

Hirtelen fegyver dörrent, valahol lent, mélyen, visszhangzott a szoros. A kecskék felütötték fejüket. Egy pillanat múlva a pásztor mellettem állt.

— És? Szerencséjük volt? — kérdeztem. Angolul beszéltem, nem tudtam egy szót

sem görögül, de hangom lejtéséből és kézmozdulataimból megértette, mit mondok. Furcsa tekintete megpihent rajtam. Megrázta a fejét, és vállam fölé mutatott.

Megborzongtam. Visszahúzódtam kissé a cserjék közé, hogy távolabb legyek tőle, ennét kiabáltam vissza, noha tudtam, úgy sem ért meg:

— Megyek, megnézem magam. Keresztülvágtam magam a bozót közt,

keresve az ösvényt, hol ők járhattak az

90