Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)

1960-01-01 / 1-2. szám

Daphné du Maurier: A ZERGE Tudomásunkra jutott, hogy Pindosban zergék vannak. Ez a hir kerülő utón ért hozzánk. Az athéni angol Archeológiái In­tézet egy tagja levélben közölte férjemmel, hogy John Evans nevezetű barátjával va­csorázott, ki a meteorai kolostorban töltött néhány napot. Három napos ott tartózkodá­sa alatt megtudta, hogy egy Kalakabából jött ember elujságolta az egyik barátnak, a Malekesből jövő autóbuszsofőr öt percnyi pihenőt tartott, miközben a község boltosá­tól meghallotta, hogy 500 méterre onnét szénégetők egy sutát láttak. A történet pon­tosan ilyen homályos volt, mint ahogy én most megismételtem. És mégis, Stephennek elegendő volt ahhoz, hogy Ausztriába ter­vezett utunkat lefújja és az athéni gépre a jegyeket megrendelje. Ezt nevezik fanatizmusnak. A fanatikus vadász maga előtt látja a falon függő tró­feát; a nem rég még csillogó szemek üvege­sek már víziójában, az orrcimpák mozdulat­lanok, a finoman iveit fülek bezáródtak. Stephen ebből a fajtából való volt. Ez nem volt ügyesség, nem a vad hajszolásá­ban érzett öröm bizonyítása, nem. A puszta kivánság, valami szépet, valami ritkát el­pusztítani. Innét a megszállottsága, mikor a zergéről hallott. Egész arca megváltozott, mikor a vadá­szatról beszélt, acélkék szeme az északi ég jeges fényében ragyogott. Őszinte akarok lenni férjemmel szemben. Ilyen esetekben vonzott engem, de néha visszataszított. Ez az ember, mondtam magamnak első talál­kozásunkkor, a tökéletességről álmodik. Az irgalmasságot nem ismeri.” Mint minden körülrajongott asszony, boldog voltam, né­hány heti ismeretség után nem bíráltam to­vább, mert jól éreztem magam társaságá­ban. Hizelgett büszkeségemnek. Tévedésem­re már csak házasságunk után jöttem rá. Vannak emberek, kik öregen jönnek a világra, hiányzik belőlük az ifjúság összes megható hibája. Ilyen volt Stephen. Uram reggeli közben átnyújtotta nekem a levelet, s csak ennyit jegyzett meg: — Azonnal megsürgönyzöm Ausztriába, hogy megváltoztattuk tervünket. Ostoba módon megpróbáltam kérdőre vonni. — Miért ez a zerge iránti szenvedély? Szemrebbenés, gondolkodás nélkül felelt: — Fél az emberektől. Egy mosoly néha közelebb hoz két em­bert, szövetségessé teszi őket. De nem min­dig van igy, ez nem állt fent, mikor Stephen a zergékről beszélt. Mosolya zárkozott volt, mintha egy magának feladott kérdésre adott volna választ, de semmi örömet nem feje­zett ki: a gyilkos mosolya volt. — Próbálj erőt venni magadon, leküzde­ni, — szóltam mérgesen. — Leküzdeni, micsodát? — Ezt a zerge-megszállottságot. Nem normális. Egy pillanatig azt hittem, megüt. Rémü­let — az volt, minden álarc nélkül — ciká­zott át szemén, hogy aztán a tetten ért ember vad, hideg dühének engedjen helyet. — Senki sem kényszerít, hogy velem gyere. Én elmegyek, te tehetsz, amit akarsz. — Ó, megyek veled, — feleltem. — Ta­lán én is hajszolok valamit, a nélkül, hogy tudnád. Október közepe felé felszálltunk az at­héni gépre. A repülőtéren Stephen archeo­lógus barátja, kit Burnsnek fogok nevezni, és az a bizonyos John Evans, kitől az első zergehirek eredtek, várt. Elvittek vacsoráz­ni bennünket, mint ahogy Stephen mate­matikus agya azt már előzőleg elrendezte. Nem sétáltunk Athénben, nem kóborol­tunk az Akropolison. A másnap reggel in­duló vonatra már megvoltak a jegyeink. Kora hajnalban kerekedtünk fel. Az é­­szak felé száguldó vonaton Stephen megint térképei fölé hajolt, én az ablakon bámultam ki. Kalabaka, a meteorai szirtek lábánál épült falucska nedves, sárból tapasztott há­zaival nem nyújtott csábitó látványt. Mégis, itt kellett leszállnunk. Hamarosan megtud­tuk, lekéstük az autóbuszt. Ebben az év­szakban csak egy járat indult napjában, s az már órákkal előbb elment. De Stephent nem verte le semmi. Más megoldásról kel­lett gondoskodnia. Az állomásfönök kocsiján késő éjszaka valóban megérkeztünk célunkhoz. A hegyszoros tetején, az úttól némi tá­volságban, csak egy fából ácsolt házikót láttam. Körülötte sürü bükkfaerdő. Nem esett már; a mintegy kétezer méter magas hegy jeges szele fogadott bennünket. A kunyhóban fény égett; vezetőnk dudált, az ajtó kinyik és valaki megjelent a küszöbön. •— Gyere, segíts a podgyászt leraknom, — szólt Stephen. Mig uram görög és olasz szavak furcsa keverékével próbált sofőrünk és a kunyhó gazdája közt megeredt szóáradatnak véget vetni, nekem volt időm körülnézni. A szo­­bácska kocsma és bolt keverékére emlékez­tetett; döngölt padlóval, létra vezetett a pad­láshoz, annak végén volt egy icurka kony­ha. Valami rotyogott egy serpenyőben. A- merre néztem, mindenfelé különböző cikke­ket láttam: cigaretták, csokoládé, kötél, ru­hanemű, fogpaszta, mint ahogy az egy jól felszerelt falusi bolthoz illik. A tulajdonos, 88

Next

/
Thumbnails
Contents