Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)

1960-01-01 / 1-2. szám

Furulyája mindig si-ri,

— Aha! rókát hajt a Bodré — Dalos Esztert úgy kiséri.

Dalos Eszti — a mezőre kiment ö, Aratókkal puha fiivön pihent ő;

De ha álom ért reájok,

Odahagyta kis tanyájok’

— Töri a vadkan az „irtást“ -—

Ne tegyétek, ti leányok!

Szeder-inda gyolcs ruháját szakasztja, Tövis, talló piros vérit fakasztja;

Hova jár, mint kósza lélek,

Ha alusznak más cselédek? ...

— Soha, mennyi csillag hull ma! — Ti leányok, ne tegyétek.

Tuba Ferkó a legelőt megunta,

Tova hajtott, furulyáját se’ futta;

Dalos Eszter nem kiséri,

Maga halvány, dala si-ri:

— Nagy a harmat, esik egyre -— Csak az Isten tudja, mér’ ri.

Szomorún jár, tébolyog a mezőben,

Nem is áll jól semmi dolog kezében;

Éje hosszú, napja bágyadt,

Szive sóhajt — csak egy vágyat:

— De suhogjon az a munka! —

Te, halál, vess puha ágyat.

Ködös őszre vált az idő azonban,

Törik is már a tengerit Adonyban; Dalos Eszter csak nem jött ki: Temetőbe költözött ki;

— Az a Lombár nagy harangja! — Ne gyalázza érte senki.

Tuba Ferkó haza került sokára,

Dalos Esztit hallja szegényt, hogy’jára; Ki-kimén a temetőbe Rossz időbe’, jó időbe’:

— Kuvikol már, az ebanyja! —

„Itt nyugosznak, fagyos földbe.”

Maga Ferkó sem nyughatik az ágyon, Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon; Muzsikát hall nagy-fenn, messze, Dalos Eszti hangja közte,

— Ne aludj, hé! vele álmodsz <—

Azt danolja: „gyere! jöszte!"

Nosza, Ferkó felszalad a boglyára, Azután a falu hegyes tornyára; Kapaszkodnék, de nem éri,

Feje szédül: mi nem éri? ...

— Tizenkettőt ver Adonyban'

Elég is volt ma regélni. —“

Lohad a tűz: a legények subába —Összebunak a leányok csuhába;

Magasan a levegőben Repül egy nagy lepedő fenn:

Azon ülve muzsikálnak, Furulyáinak, eltűnőben.

AZ IGAZSÁG

A LEGUDVARIASABB VÉDEKEZÉS

Természetesen az ember tökéletesen kimerül egy ilyen szépen felcirkalmazott tagadó válasz után. Ez persze szintén a gyakorlat-hiány miatt van. Ha mindig nyíltabban beszélnénk, sokkal könnyebben tudnánk nemet mondani. "Nagyon sajnáljuk, de nem tudjuk magunkkal vinni a kocsin, túl szűkén lennénk. Mi szeretünk kényelmesen ülni.’’ így beszélhetnénk, ha már elértük volna a nyíltságnak ezt a fokát. Ezzel szemben most azt mondjuk, hogy sajnos lehetetlen, mert már másvalakit kell elvinnünk, — és egész ut alatt azon kell aggódnunk, hogy megláttak-e kiszállni, látták-e, hogy csak magunk voltunk. Az évszázadok alatt kialakult mentegetődzéseink nem lettek szellemesebbek, és csodálkoznunk kellene, hogy még mindig hihetőek, holott annyira átlátszóak. Bizonyára azon múlik a dolog, hogy a legbanálisabb kibeszédnél is, nagy őszintén szomorú szemeket vetünk az illetőre és egy egészen határozott védekező metódust használunk: nem tehetünk róla, nem tudunk semmit sem tenni, nekünk az nincs, velünk egyáltalán nincsen semmi, mi semmire sem vagyunk képesek, sajnos, egyáltalán az egész dolog nagyon fatális.

Egy londoni iroda berendezett egy külön osztályt, ahol a legkülönbözőbb, összes lehető eshetőségre, minden féle és fajta esethez hihető, plauzibilis kifogásokat szolgáltatnak. Ennek a vállalkozásnak állítólag hallatlan sikere van. Innen kellene szerezni egy katalógust, sőt egy jegyzéket a szavakról is, hogy csak fel kelljen ütni ott, amiről szó van: hogyan kell betegséget előhozni, mint mentséget, vagy üzleti megbeszélést. — Bár azt hisszük, hogy sokáig egy ilyen vállalkozás nem fogja megállni a helyét.

Egy szép napon még a legraffináltabban kigondolt mentségre is megbántva felnevetünk. Akkor majd talán újra szokásba jön az őszinte "nem” és lesznek, akik inkább ehhez folyamodnak. "Nem, — fogjuk mondani, — ma inkább ne küldje a gyerekeit a kertünkbe, pihenni szeretnénk, és ők nekünk túl hangosak.” De ehhez hozzátesszük még: "Ó, tudjuk nagyon jól, hogy magának ezt meg lehet mondani, nem veszi zokon. Hiszen hová jutnánk, ha nem beszélhetnénk egymással úgy, mint valódi, jóbarátok.”

Igen, el fog jönni az idő, mikor divatba jön egy egészen különleges, válogatott kedvesség a "nem” kimondásához.

*

87