Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1960-01-01 / 1-2. szám
élete csődöt mondott, egy hajitásnyit sem ér. Egyik éjjel a felesége meglepte a gázcsap előtt. Kinyitotta a gáztűzhely sütőjét és a többi csapot babrálta. A megdöbbent kérdezősködésre csak annyit felelt, hogy teát akart magának csinálni, mert nem tudott aludni. Felesége rábeszélte, hogy feküdjön le újra. Az egész éjjelt azzal töltötte, hogy vigyázott rá, mert keresztüllátott rajta, tudta, hogy mi volt a szándéka a gázcsappal. Kora reggel telefonált az orvosnak. Ez pár szó után gyorsan közbevágott: “Azonnal menjen vissza hozzá, — kiáltotta — és egy pillanatra se engedje szem elől. Egy negyedóra múlva ott vagyok . . .” Az asszony a kétségbeesett unszolással, hogy “gondolj a gyerekekre”, végre rá tudta venni a beteget, hogy felkeressen egy pszihiatert. Ez az első pillanatban már rögtön látta, mi baja van a betegnek, bár kérdéseire ez mindig mosolyogva válaszolt és közömbös felvilágosításokat adott. — Melankólia, egy kedélybetegség, a ba;n — mondta az orvos az asszonynak. — Ismeri jól a családját? Történt ott valami feltűnő, öngyilkosság, vagy idegszanatóriumban való tartózkodás? Az asszony először tagadólag intett, de később emlékezett. —^ Igen, — felelte habozva, — egy nagynénje különös körülmények között halt meg. Azt hiszem, hogy eltitkolták ... És most mi lesz? — Egy időre be kell vinnünk az intézetbe, — szólt az orvos együttérzően, — sajnos ez elkerülhetetlen. Egyelőre veszélyben van . . . — Az Istenért! — kiáltott fel az aszszony, — mi lesz vele? A hírneve tönkre van téve. a karrierjének vége . . . nem, ez lehetetlen! — Szanatóriumi tartózkodásnak fogjuk feltüntetni, — nyugtatta meg az orvos, — senkinek sem kell erről tudni. És biztosíthatom. hogy pár hét múlva rendbejön . . . valószínűleg hosszabb időre . . . sőt talán végleg. A bíró négy hét múlva tökéletesen helyrrjött, megint az volt, aki azelőtt. Néhár.v elektrosokk és a modern gyógyszerpreparátumok csodát müveitek: a mély depressziót t"'-ó1etesen elmulasztották. A melankólia legjellegzetesebb ismertetőjele a szomorúság bénító érzése, mélységes levertség. Ennek minden árnyalata szerepelhet: a könnyű, szomorú elkedvetlenedéstől a reménytelen, kínzó kétségbeesésig, rm;t gyakran kisér megmagyarázhatatlan f'le!emérzés is. A betegek legtöbbször állapotukat valami testi megbetegedésre vezetik vissza, éppen ezért nem csoda, ha az rz érzésük, hogv halálos betegek. Kínjaikat gyakran közömbösség álarca alá rejtik és sokszor még jókedvet is szimulálnak. Ilyenkor különösképpen nehéz betegségüket felismerni. mert a környezet és orvos félrevezetődik és nehezen ismeri fel az érzelmi zavarok súlyosságát. Sokszor rámondják a betegre, látszólag oknélküli gyakori panaszai miatt, a fejben és mellkasban érzett szorítás, a görcsök, szorulás és “általános fájdalmak” miatt, hogy hipochonder vagy hisztérikus, — aszerint, hogy férfi vagy női paciensről van szó. Nem szabad összetéveszteni a melankóliát a gyásszal, ami súlyos lelki megrázkódtatás után következik be, egy nagyon szeretett lény elvesztésekor, — bár a lehangoltságra hajlamos embereknél egy ilyen megterhelés kiválthat egy “valódi” melankóliát. De általában az ismertetőjele az "endogen” vagyis belülről jövő depressziónak az, hogy a szomorú lehangoltságra semmiféle különös okot nem lehet találni. A betegek viszont sajátmaguk nagyon jól meg tudják adni az okot erre. Olyan indokok miatt, amit senki más nem tart annak, alacsonyabbrendünek érzik magukat, bűntudatuk van és bizonyos körülmények között súlyos vétkekkel vádolják magukat, amiért megbüntetésüket követelik. Idősebb korban gyakran félelemérzések lépnek előtérbe, ami a beteget a kétségbeesésbe és sokszor az öngyilkosságba kergeti. T ipikus erre a betegségre a reggeli lehangoltság, ami, akárcsak a köd, a nap folyamán felenged és estére gyakran tökéletesen eltűnik. A beteg a legvidámabb környezetben sem derül fel, szomorú marad vagy teljesen egykedvű. Intellektuális képességeit a betegség nem érinti, bár ösztökélés hiányában ezek is megsinylik és a betegnek a munka nagyon nehezére esik, mert az érdeklődés elmarad. Minden életmegnyilvánulásában meglassubbodik, még az anyagcseréje is. A bőre száraz lesz és a páciens évekkel látszik öregebbnek, mint amilyen. Sajnos ezt a betegséget, bár nagyon gyakori és nagyon el van terjedve, igen gyakran nem ismerik fel. Ez nemcsak azért sajnálatos, mert nagyon sok öngyilkosságot meg lehetne akadályozni, — majdnem minden depressziós beteg hajlik az öngyilkosságra. — hanem azért is, mert rengeteg felesleges szenvedést is el lehetne kerülni, aminek ezek az emberek ki vannak téve. P~"szc senki sem tudja elképzelni az ilyen betegek szenvedéseit, aki maga is nem melankolikus. de az ő leírásuk szerint minden f'’ifialomnál rosszabbak. Még a könnyebb esetekben is, ahol nincs öngyilkossági hajlam vagy önvádolás jelen, a szenvedés nagyon súlyos. A betegek gyakran kétségbeesve tiltakoz78
