Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1960-01-01 / 1-2. szám
MELANKÓLIA, AZ ISMERETLEN BETEGSÉG Az újságokban naponta állanak ilyen hírek: egy negyvennyolcéves asszony kinyitotta a gázcsapot; egy ötvenéves férfi a vonat elé dobta magát; egy harmincötéves ember növénypermetező-szcrrel mérgezte meg magát; egy harmincéves leány leugrott az emeletről. Az ilyen öngyilkosságok okát vagy egyáltalán nem lehet megállapítani, vagy pedig súlyos betegségről, vagy “lelki depresszióról" beszélnek. Ezeknek az öngyilkosoknak legnagyobb része még nyugodtan élhetett volna, ha betegségüket időben felismerték volna, mert ezek egy lelki betegségben szenvedtek, amit a pszihiáter “melankóliának”, “depressziónak" nevez, vagy egy nagyobb kört felölelő, felsőbb meghatározást használ, amibe a vidám és a lehangolt kedélyelváltozások is beletartoznak: maniákus-depressziv őrültség. Az általános felfogás az olyan emberről, aki megöli sajátmagát, azt tartja, hogy nem kár érte. De milyen gyakran nincsen igaza az ilyen felfogásnak. Éppen az ilyen lehangolt kedélyek legtöbbször kimondottan értékes emberek, mert ezeknek van valamilyiik, ami a mi csodálatos modern időnkben már ritkaságszámba megy: van kedélyük, van lelkűk. Akinek olyan lelke van. mint egy mészároskutyának, vagyis egyáltalán nincs neki, — annak a lelke nem is betegedhet meg. A leggyakrabban éppen intelligens, kötelességtudó emberekről van szó, akik hivatásukban kiválóan dolgoznak, családi és baráti körükben pedig kedves, jóságos, segíteni kész és önzetlen emberek. De egy szép napon aztán . . . Pl. Gottwald N. . . mindig normális, egészséges ember volt. Ahogy mondani szokták, életében nem volt “semmi különös". Jó tanuló, egyetem, jogász pálya, házasság, két gyerek. Legutóbb a polgári bíróságon működött, miután a büntetőbíráskodásban nem vált be. Mindig túlságosan nagy részvétet mutatott a vádlottakkal szemben és nem tudta magát ezen tultenni. Egyébként azonban kimagaslóan tehetségesnek számított. Egy borongós őszi napon a bíró idő előtt ébredt fel. Sajátságos nyomást érzett a mellkasában, — “mintha egy vaspánt szorított volna" — igy jellemezte később az orvosnak, és mélységes szomorúság, levertség bénító érzése hatalmasodott el rajta. A reggeli, ami a gyerekek körében máskor vidám szórakozás volt, most és a rákövetkező napokon vontatottam, kínosan zajlott. — Apa nincsen egészen rendben — magyarázta az anya a gyerekeknek, — viselkedjetek csöndesen. Az apa megpróbált tréfákozni velük, de ez is rosszul sikerült. — Borult napokon sosem érzem teljesen rendben magam — mondja elmenőben a feleségének, bár az igazság nem ez. Eeleségc aggódva néz utána. Nehezen, meggörnyedten vonszolta magát. “Agyon dolgozza magát” — mondta később az asszony az édesanyjának telefonon, — “túl sokat vállal. A sok alávalóság, piszok, gyűlölködés is beteggé teszi, amivel naponta dolga van a válófélben lévő emberek között. Gyakran mondja, mikor különlegesen nehéz ügyről van szó, hogy az ember elveszti a hitét az emberekben. De ezt a munkáját nem akarja feladni. Csüng rajta és nagyon megelégedett. ha egy kibékitési kísérlet sikerül. Persze ez nagyon ritkán történik . . .” A következő napokon feltűnik a munkatársaknak, hogy mennyire megváltozott. A munka, ami addig pompásan ment a keze alatt, most láthatólag hihetetlen nehezére esik, határozatlanná vált és minden döntést szinte kénytelen volt kikényszeríteni magából. Az addig olyan mozgékony, kiegyensúlyozott ember most nehézkessé vált és meggörnyedt. Jóságos arca kifejezéstelenné vált és egy súlyos beteg ember benyomását tette, aki éveket öregedett. Senki sem hitte volna, hogy negyvennyolcéves, hatvanon felülinek látszott. Egyszer, mikor megint sikerült neki egy házasságot összetoldani, rezignáltan csak ennyit szólt: “Ugyan, meddig fog ez tartani. Ostobaság és semmit sem ér, amit én csinálok. mert a végén úgysem sikerül . . .” Miután határozottan betegnek és rettenetesen nyomorultnak érezte magát, végül is megfogadta a gyakran kapott tanácsot és orvoshoz fordult. — Velem már nem sokra fog menni, — tréfálkozott az orvossal, — ki vagyok merülve munkacsömöröm van, megkaptam a lustasági lázat. Panaszait elbagatellizálta: egy kis nyomás i mellében, szorulás, étvágytalanság, álmatlanság. “Mindez neuraszténikus alapon" — vélte és kinlódva nevetett hozzá sajátmagán. Az orvos megvizsgálta, majd elküldte egy diagnosztikai intézetbe. Itt a vizsgálat eredménye majdnem a semmivel volt egyenlő. A paciens kapott egy receptet nyugtatóra és hashajtóra, és azt a tanácsot, hogy üdülésre vegyen ki magának szabadságot. A biró azonban ez elkezdett szabadságát pár nap múlva megszakította. Egyszerűen nem bírta ki az üdülőhelyen. "Az egész az idegeimre megy, elviselhetetlen. Tudja az éq, hogy mi bajom van . . .” Otthon feleségének és barátainak ismételgette, hogy az 77
